Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI DIÁKÉVEK

váltságot jelent és előnyökkel jár: kintlakással és étkezéssel, korlátlan kimaradással takarodó után, két csillaggal és a hátországban életet biztosító oktatói vezénylésekkel. Lőrincet is, akinek halálos ellensége volt minden kényszerfegyelem, ez a meggondolás faragta jó katonává; az, hogy estefelé lerázva a gyakorlótér porát, vagy a kötelező ismétlést, csak így szaladhat Dienes Katóhoz. És még egy, amiről nem szabad megfeledkezni: az iskolában megszokta a legelsők közötti rangsorolást, és nemigen tudta volna elviselni, ha itt lemarad. Nem volt könnyű dolog neki, az osztrák—magyar hadsereg kiképzési módszere hírhedt az embertelenségéről. Visszaemlékszem egy jelenetre. Ébresztő után az újonc önkéntes század egy része csak késve szállingózott be a Péterfia-laktanyába, Lőrinc is. Mit tehettem mást: fegyelmező gyakorlatokat vezényeltem, a gyakorlati szabályzat ékes katonanyelve szerint: fegyverfogások és fogások a kézzel. Nekem, aki velük csináltam, a tiszti iskola után gyerekjáték, itt egy idő múltán a remekül képzett inotai tanezredbeli oktató altisztek is lihegni kezdtek, szegény Ladányi osztálytársunk meg a balszárnyon már ki is dőlt. Lőrinc a jobbszárnyon fogcsikorgatva, könnyezve az erőlködéstől, de kitartott. Utána a gyakorlótéren olyasmit mondott, hogy én ugyan piszok alak vagyok, de látja, hogy másképp nem megy, s majd ő megmutatja. Meg is mutatta : 65 önkéntes közül ő lett a rangelső. Én akkor már a harctéren voltam, Lőrinc pedig gyalogsági kiképzőnek a lugosi tüzérezredhez került. Ez a lugosi időszak az, amikor Szabó Lőrinc — kiszakadva a szülői házból élni kezdte a felnőtt férfi önálló életét, már amennyire ennek lehet nevezni egy 18 esztendős hadapródjelölt tizedesnek a jövővel nem törődő, a mát habzsoló életmódját. Csak 1918 karácsonyán találkoztunk ismét; ő akkor jött haza Dienes Katóval a budapesti egyetemről, én röviddel azelőtt a frontról. Engem is meglepett, hiszen mindig tanárnak készültünk, hogy Lőrinc először — talán a Zoli bátyja biztatására — a műegyetemre iratkozott be, és csak később ment át bölcsésznek. Vörös bojt lengett a sapkarózsája helyén, és ennek a tüntető vörös bojtnak az emléke végigkíséri annak az egy szemeszternek az idejét, amit aztán együtt töltöttünk Budapesten. Ezzel le is zárult a Szabó Lőrinc debreceni korszaka, az érlelő diákévek, ahogy nevezi. Erről próbáltam most cirpelni halott barátom sírja fölött, aki a hallhatatlanságba való röppenéséhez szárnyainak a gerinctollait itt szerezte meg, a Maradandóság városában. Legyen Debrecen, az ő fogadott városa, maradandó abban is, hogy híven megőrzi ennek a nagy fiának az emlékét. 1960.