Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)
A FORRADALMAK ALATT ÉS UTÁN
álló hadiemlékmű, a Nemzeti Áldozatkészség fából faragott és pénzért megváltott szegekkel kivert, óriás lovasszobra mellől. Sisteregve, fogcsikorgatva álltunk sokáig, utána hazabandukoltunk Irányi utcai diákszobámba és töprengtünk: mi lesz. Augusztus második hetében egy csomó debreceni verődött öszsze a lakásommal szemben lévő volt Vörösőrség Parancsnokság, akkor a megszállók városparancsnokságának kapujánál. Haza akartunk menni. Csakhogy az nem volt olyan egyszerű. Tisza-átlépési engedélyt kellett volna szerezni, de a reggel óta sorban ácsorgókat, tolakodókat koradélután mindig hazakergették. Végül a hó második felében, szívós próbálkozások után, megtaláltuk a „hátsó kaput"' és némi „csúszópénzzel" hozzájuthattunk a sóvárgott papíroshoz. Augusztus 23-án szálltunk vonatra, az út két vagy három napig tartott Debrecenbe; a felrobbantott Tisza-híd roncsainak fagerendázatán légtornász mutatványokkal cipeltük át csomagjainkat. Lőrinc nem jött velünk, Pesten maradt. Négy nappal azelőtt, hogy mi hazaindulhattunk, Babits Mihály ajánlásával titkári állásra jelentkezett Szabó Dezsőnél, az ellenforradalmi, fajvédő Magyar írók Szövetsége elnökénél. S körülbelül, mire hazaértünk, augusztus 25-én, már meg is kapta Szabó Dezső igazolványát új állásáról. Ám mi, debreceni diáktársai, barátai, erről akkor nem tudtunk semmit. Debrecenben, nyilván a közös élmények hatására, összetartottak a „pesti diákok", azok, akik a proletárdiktatúrát a fővárosban élték végig. Az augusztus elejei napokban még tanúi voltunk a Peidlkormány lemondatásának, Friedrichék nyílt jobboldali hatalomátvételének. Hírek jöttek az ellenforradalmi bandák garázdálkodásairól, s később, Debrecenben szintén voltak értesüléseink az országban fejet emelő fehérterrorról. Mindez — különösen a megszállás béklyói között — növelte a haladó gondolkodású fiatalok nosztalgiáját a Tanácsköztársaság letűnt hónapjai iránt. Többen új forradalom kirobbanásában bizakodtak, nem csoda, hogy az egyébként szelíd és tartózkodó Kardos Pál barátunk, 1920 január elsején korareggel, Széchenyi-kerti — Tisztviselő-telepi — házunkban rendezett Szilveszter-éjszaka után, a városba tartó fiúk között a Külső Vásártéren keletkezett vita csúcspontján, felrohant a Fémipariskola bejárati lépcsőjére, s a szomszédos kaszárnya előtt silbakoló román strázsára fittyet hányva, teli torokból elharsogta: — „Éljen a világot megváltó nemzetközi szovjetköztársaság!" Széchenyi-kerti házunk kis diákszobája, amint az e gyűjtemény számos leveléből is kiderül, sűrű irodalmi beszélgetések, viták, fel-