Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

A FORRADALMAK ALATT ÉS UTÁN

egy forró júliusi szombat reggel, hármasban vágtunk neki a kondíciójavító expedíciónak. Az itt következő „útleírást" már közzétettem 1966-ban megjelent Legújabb Magyar Anekdotakincsemben. Azért ismétlem itt meg és egészítem ki, mert mintegy előzménye kapcsolatunk egy nem sokkal később lejátszódott mozzanatának. A Déli pályaudvarról indultunk, elképesztően tömött vonaton. Hazatérő munkások, batyuzók, leszerelt bakák, bevonuló vöröskatonák között vedlett mundérunkban beleillettünk az összképbe. Lőrinc ideges volt és bizonytalan. Belső feszültségét félkomoly-félfanyar játékkal vezette le. — A komenisták — ízlelgette a népies szólásformát — a komenisták majd megmutatják a burzsujoknak .. . Lesz még nagy haddelhadd . . . Lesz itt még hacacáré ... — Ha valaki belekapcsolódott magányos morfondírozásába, felélénkült, s radikális szólamokkal igyekezett elképeszteni útitársait. A személyvonat minden bakterháznál megállott, az utasok sűrűn cserélődtek. Székesfehérvár táján csizmás gazdák, nyesett bajszú dzsentrik, pantallós urak telepedtek közénk, s szúrós szemmel lestek a kopott katona szavait, aki éppen a „komenista" forradalmat .mint minden időkre szóló csodálatos jelenséget ecsetelgette. Zoltánnal együtt észrevehettük a környezetváltozást, és Lőrinc is felfigyelt. Pillanatok alatt váltott, s meghökkentő folyamatossággal folytatta: — Igen, nem csupán korunknak, hanem minden időknek legcsodálatosabb jelensége — Paul Verlaine. Átviharzott ifjúsága, Rimbaud-hoz fűződő tragikus kapcsolata, bódító részegeskedése, a nyomor, a szenny, az elhagyatottság, amibe belezüllött, mind csak gazdagította költészetét. Ámulva néztem rá. Kinek beszél ez? Elkapta kérdő pillantásomat. — Más a kocsma, más a nóta — mormolta csendesen — Ha szépen szól és nem értik, abból nem lehet semmi baj ... A balatonföldvári Durcy-villában nem politizáltunk. Élveztük a házvezetőnő és nem utolsósorban a szám szerint pontosan három hivatalnoklány szíves vendégfogadását, gondoskodását, a jéghideg kútvízben úszó vajtömböket, a friss tojást, a csirkehúst, a jegy nélkül korlátlanul felszolgált házikenyeret és a villa csónakjában felváltva űzött páros holdvilág-partikat. Sajnos, Gráfék meghívása csak néhány napra szólt, a következő hét elején visszazónáztunk Budapestre. Nagyon hálás voltam Lőrincnek a kirándulásért, ő viszont mennél közelebb értünk a fővároshoz, annál szótlanabb lett. Nem ördöngősködött, tűnődve hallgatott. Elhallgatott valamit... ? Erre nem gondoltam, de arra igen, hogy hullámzó hangulata elfojtott sérelmet, kétségeket takar. Talán a Durcy-villa nővendégeinél el-