Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

A FORRADALMAK ALATT ÉS UTÁN

Ez itt a park. — Most alszik ; tán halott. Nemrég a bokrok langy esőben áztak, de most borongva, búsan állnak ott ringatva mélyen ingó ködpalástot. Ez a köd multunk lenge fátyola mit az Idő s a néma bánat hint rád. Talán nem látjuk többé már soha : járjuk be most a vén park labirintját. Itt a szökőkút : de már nem zokog ! És itt a pad ... a zöld fenyők ... a domb is ! Nem fáj ma semmi: emlékek, okok: elszállt a múlt és véle szállt a gond is. — Havazni kezd; a csöndbe millió pelyhet szitál a holt emlékek éje; s a galyak közt halk nesszel hull a hó, mint rézlemezkék zengő, lágy zenéje. 1919. február 10. Fernand Gregh hasonló hangulatú versének fordítása 1919. január 24-éről kelt: A víz csöndje Szökőkutunk szelíd szeszéllyel egész nap sírt, sírt és dalolt, míg rá omló csarnok hajolt: de ma hallgat. — Meghalt az éjjel. A csacska szél, mely réme volt s rezgő kévéjét verte széjjel, keverve most zörgő levéllel csöndjébe lanyha vágyat olt... De mélyén örök gyásza van; s míg egykor lágy sugárban zengett visszhanggal színezvén a csendet, — a vize most halott és néma, mint titkos könnytó .. . Hangtalan, hallod, hogy zokog néha-néha?