Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

A FORRADALMAK ALATT ÉS UTÁN

Tizenhat sor egy remete életéből (1919. január 11.) ... És nők vesznek körűi ; sötét szemekkel lelkembe néznek; apró, sárga lángok lobognak föl agyamban este, reggel. Hiába búvok el, — (komor zarándok) — utánam jönnek, hallom, látom, érzem, hogy itt vannak, eljöttek újra értem. Karuk körűifon, mint erdők liánja, átfog s lehúz egy kéjes gyötrelem, nymphák és hetairák, ezer céda lánya egy régi kornak táncol kört velem; forró combjuk élő s égő parázs, ölük pokol, szemük rontó varázs; nincs már erőm, nincs erőm ellene: hűsen ringat hótestük tengere, fehér karjuk zúgó örvénye vár, — ajkuk a Léthe, csókjuk a Halál!... Egy februári havas délután nagyon elfogott a honvágy szülőföldem, a Magas Tátra után (melynek szeretetét én oltottam Lőrinc szívébe), és kisétáltunk a Margitszigetre, ahol akkor a madár se járt. A mindent megszépített hó és zúzmara varázsvilágának csöndjében bolyongtunk ott, amíg csak ránk nem esteledett. E hangulatból született az alábbi két vers : Kristály az ég; a hold, a lenge sarló bujkál a téli felhők tengerén; ma titkokat mesél a domb s a tarló s a lejtőn ködkísértet leng elém. Fehér az ösvény. — Tompán zúg a fenyves; csipkéje lágy moh: alvó, tiszta hó. Egy-egy halott ág súrlódik kezemhez. — Lent vár a tó, a tükörtiszta tó; jegén a hold fagyott ezüstje reszket; a mozdulatlan táj ragyogni kezd, — fölé lebegni ködöket eresztget s halk fátylat ejt a februári est. ..