Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

A FORRADALMAK ALATT ÉS UTÁN

nézte műfordításait és egy-két hangulatképét s azt az utasítást adta neki, hogy legközelebb egy-két „reprezentatív verset" hozzon magával. „Mit ért ő ezalatt?" Kérdezte Lenci csüggedten. „Olyan verset, amely a Maga énjét legjobban fejezi ki", mondtam neki. A Babitshoz való viszonyának első korszakát könnyen elképzelhetjük a Tücsökzene CCXXXIX. A szerkesztő elé és a CCXL. „Akkor hát szerdán . .." és CCXLII. Reviczky-utca 7. című verseiből. Babits az angol líra tündérvilágába vezette be elsősorban s az ő hatásának tulajdonítható, hogy Szabó Lőrinc első műfordításai Fitzgerald Omár Khájjám-ja, Shakespeare szonettjei és Tennyson király idilljei voltak. Hogy Babits mennyire meg tudta érteni ifjú költőtársai felfedezéseit is, az a CCXLII. vers „ ... És sírva fakadt Georgen: mert szép"! szavaiból tűnik ki. Lenci és én akkoriban nagyon oda voltunk Der Siebente Ring, Algabal, Der Teppich des Lebens és Stefan George egyéb versesköteteitől. Formai tökéletessége annyira elragadott bennünket, hogy nálánál szebbet el se tudtunk képzelni. George kápráztató, ezeregyéjszakai színpompája vakká tett bennünket gyakori ürességével, modorosságával és szemfényvesztésével szemben. Különben abban a korban mindenki a forma szépségére esküdött, maga Babits is. Híres egyetemi előadásaiban is azt hirdette, hogy a nemes forma elsődleges, abból nő ki a nemes tartalom, oly szervesen és természetesen, mint a virág a szárból. Babits két évre magához vette a költőfiókát, de pedagógiai kísérletei megbuktak, mert Lőrinc attól rettegett, hogy eredetisége őrlődik fel a nagy mester közvetlen közelében. Irtózott az epigonsorstól, mint minden igazi tehetség. Fiatal lelkének nagy teher lehetett a túlérzékeny Babits lelki szenvedéseinek szüntelen szemlélete is. El kellett válniok. Babits a Tímár Virgil fia című regényében sírta el csalódásait, melyeket Lőrinc és Komjáthy Aladár okoztak neki. Búskomorságából csak házassága mentette meg, melyet azonban nem Babits kezdeményezett. Lőrinc hiába kerülte Babits varázskörét, sohasem tudott abból végérvényesen kilépni, s ezt megrázó tömör gyónásában be is vallja: (Tücsökzene CCXLIII.) Ma, amikor már mindketten az örökös hazában vannak, láthatjuk, hogy a tanítvány, végnélküli hódolata ellenére is, szöges ellentétben állt a maga még ki nem elégített mohóságával a Mester csalódott, sorsát oly sok szenvedéssel viselő magatartásával szemben, melyből aszketikus hajlamok sem hiányoztak. Lőrinc lelkében viszont dúlt az érzékiség, szertelenül Don Juankodott, szaladt minden szoknya után s a szemináriumban is voltak, akik tudákosan kimondták: „Ez a fiú sateryasisban szenved". Megváltás volt számára, amikor Mikes Lajos összeházasította leányával.