Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)
A FORRADALMAK ALATT ÉS UTÁN
embert ölni százával, megtanítják, hogy katonáskodni, az nemes és szép dolog, becsület, — és ha nem kér a becsületből, lecsukják, fenyegetik vagy agyonlövik. Mindenütt ezer fejtetőre állított kép, fordított helyzet, nyomorúság, testi-lelki salak . . . Fúj, de útálom, rettenetes az, annak aki benne él. Csak romantikus kislányoknak tetszik már a kard és a sarkantyú ... a korzón. — Sok baj van, sok baj. „Bizony az élet nem nagy vigalom sehol" — mondta valahol Ady Endre. Szent igazság. — De valahogy meg ne tessék ijedni, Anyuka, hogy ilyen elkeseredett vagyok: csak nagyon kihozta belőlem az összegyülemlett epét az a halványan derengő remény, hogy egy lépéssel, talán, közelebb jött a Béke. — (Apa, tudom, nem ijed meg, a férfiak nem oly ijedősek!) Nagyon jó volna egy kis hazai, akár hozzák, akár küldik. És nagyon kérem, tessék feladni egy táviratot azonnal. Nem is egyet, hanem kettőt. Nem kell hogy hivatalos legyen. És pedig így: „Szabó Lőrinc önkéntes tizedes, Lúgos Sátortábor. Apa nagyon beteg. Jöjj haza. Mama." Ezt Apa adja fel, délelőtt. Még aznap délután a következőt: „G. Szabó L stb . . . Apa meghalt. Jöjj azonnal. Mama." — Ez ugyan nekem se esik jól, de nevetni kell rajta. Ha egy távirat jön, hogy vki beteg, rá se hederítenek. És mindenkinek a mamája volt beteg, azért kell most megcserélni. Már vagy 20-an kaptak így táviratot, de a százados megsokallta, és nem hisz egy egyszerű megbetegedést. De ha halálról van szó, még se meri hinni, hogy nem igaz. — Erre Apát kérem meg, hogy elintézze, ő jobban ért ehhez. Még egyet: semmi kockázattal nem jár! Fontos azonban, hogy azonnal küldjék ezt, míg le nem járja magát. Akkorára fessenek szíves lenni összeszedni, amit lehet, hadd hozzam el; ha egy hónap múlva újra meglátogat valaki, — úgy kibírom karácsonyig. Akkor két hetet kap mindenki! Kezüket csókolja L. Lúgos, 1918. október 27. Kedves Szüleim! Mottó: „Anyám, anyám, kedves édesanyám! Be szomorú vasárnap délután!.. ." Hej be sok-sok baja van az embernek! Lehetetlenség még lélegzetet is venni, oly sok dolgom van; ezerszer elpanaszoltam már szivem búját, bánatát: reggel hattól déli l-ig, 3/4 2-től este 6-ig folyton foglalkoztatva lenni a leggyönyörűségesebb, tudománynak csúfolt marhaságokkal; este haza megy a szegény katona, otthon hideg a szobája, és koromsötétben botorkálhat az ágyáig, hogy belebújjék. Kint kavarog az őszi köd; nagymessziről pislogva ég a barakktábor őr-