Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

A FORRADALMAK ALATT ÉS UTÁN

lámpája; néha egy-egy teherhordó automobil vonszolja iromba testét; ... a sártenger nagyot loccsan a járókelők lába alatt... káromkodás ... aztán csend. Csend és sötétség. Mert világ nincs, még a gyertya is istenáldás. De most vasárnap van, délután, 3 óra, és én boldogan ülök itt hon, mert nappal csak ilyenkor látom a lakásomat. Szörnyű egyformaság, szürkeség itt az élet, és én hozzá olyan szerencsétlen vagyok, hogy nem tudok tökéletesen disznóvá válni; nekem minden percben eszemben jár az, hogy mi vagyok, és mi lehetnék; én már mindennek a bukását látom, mert vannak szemeim, míg mások erőszakkal behunyják. Elgondolom, hol lehetnék: valami agyagsárgödörben, óriási tarfejű sziklák tetején, bűzös, ronda társaságban, hol versenyezve fojtogatna a pálinkagőz meg a lelkek mocska; aztán meggondolom, hogy ez a mostani helyzetem csak külsőleg különbözik a másiktól, de alapjában véve éppoly nyomorult kényszer-szülte állapot, — hát nem természetes, hogy az embernek fejébe száll a vér, és ökölbe szorul a keze? Miért? Kiért megy így tovább ez az esztelen háború? A krisztusi emberszeretet lágy szavainak is perzselő lángostorként kellene most zuhogni le azokra, akik ezt okozták, és okozzák folyton! Hiszen ilyenkor jogosult a legszélsőbb forradalmi hang is! Azok, akik még most sem akarják az azonnali békét, sose érezték át azt, ami tényleg a háború! Hja, könnyű beszélni onnan, az üveges hintóból !.. . Különben a békevágyat nyíltan senki se tagadja. De, hogy épp azok, akiken a dolog megfordul, csak szóval és nem tettel akarják, az az utóbbi négy-öt hét alatt naponként újra és újra bebizonyosodott. Ha a háborút már el is vesztettük, remélhetjük-e, hogy ezután, mikor még kevesebb anyag és erő áll rendelkezésünkre, — nyerni fogunk? És ha ezerszer nyernénk, a diadal mégis égbekiáltó jajszó volna annyi sok gyilkosság ellen! És kik a gyilkosok? Az a katona, aki elvégezte magát az egyszerű és megmásíthatatlan tényt egy másik ember-állaton, akit sose látott, és aki néki sose ártott? Az a tiszt, aki parancsot adott az ölésre? Nem! Nem! Akinek puska meg gránát volt a kezében, az ártatlan angyal azokhoz a gazemberekhez képest, akik rákényszerítették! Ki tagadhatja le, hogy mily rettentő kárt okoznak az egész világon azok a kis versikék, amiket az anyatejjel belevernek a szegény kis poronty fülébe: madaj vadot, madaj, — madajnak születtem!,.. Ugyanazt eldalolja a német, a román, meg mind: ezért van nemzetiségi kérdés, ezért van háború! És ezért lesz! Most örökbékét akarnak csinálni és nemzetiségi alapon szervezkednek. Nevetséges. — Itt nem segít más, csak a forradalom !