Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

A FORRADALMAK ALATT ÉS UTÁN

gondolkodhattak róla másképp a kommunista párt művelődési politikájának irányítói sem, akik a proletárforradalom diadala után egyetemi katedrára állították. Aligha tévedek, ha úgy hiszem, hogy ebben a fiatal népbiztoshelyettesé, Lukács Györgyé volt a döntő szó. Eksztatikus szavai még ma is fülembe csengenek, hosszú, lobogó haja még szemembe villan, ahogy a népbiztossággá alakult régi kultuszminisztérium Báthory utcai erkélyéről szónokolt hozzánk, tüntetni-lelkesedni felvonult egyetemi hallgatókhoz. De nem Babitsról, nem Lukácsról van szó. A proletárdiktatúra hajnalán Szabó Lőrinc is kapott valamit. Büszkén mutatta pártigazolványát, amelyet mint a Vörös Űjság előfizetője minden akadály nélkül megkapott a Visegrádi utcában. És a két út — úgy látszott — most valóban egybefut. Babits Mihály, az új professzor, aki bevezető előadásában — mint ismeretes — meghajtotta a tudomány zászlaját a forradalom vörös lobogója előtt, kit is választhatott volna hallgatói több száz főnyi seregéből bizalmasának mást, mint azt az elsőéves fiút, akinek költői kísérleteit, próbálkozó Baudelaire-fordításait akkor már szigorú szemmel, de biztató mosollyal olvasta? Tudni kell, hogy akkor, azelőtt és azután még sokáig, híre sem volt a bölcsészkaron tanársegédnek, adjunktusnak. A professzornak — mai nyelven szólva •— társadalmi munkában segített egy-egy kiválóbb vagy törekvőbb hallgató. Babitsnak Szabó Lőrinc. Irodalomelméleti előadásai mellett Babits szemináriumot is hirdetett — Adyról. Képzelhetni, milyen óriási volt az érdeklődés. A tömeges kívánságnak engedve, Babits húszról ötvenre, majd százra emelte a fölvehető hallgatók számát. És ezt a százat Szabó Lőrinc válogatta össze. így hát nekem biztos helyem volt. Sokáig őriztem a kockás papírra írt kis igazolványt, Szabó Lőrinc betűivel, Babits Mihály aláírásával. Ha 1944ben annyi mindennel együtt oda nem veszett volna, talán most elfogadná az Irodalmi Múzeum. Az egyirányú két út azonban kezdett elágazni. Babits, akit elsősorban elszánt háborúellenessége állított a forradalom mellé, értetlenül fogadta a Magyar Tanácsköztársaságra rákényszerített önvédelmi harcot. ,, .. . s új tusa borzadt oka lesz, haki békét kiált", írja egyelőre még közzé nem tehető költeményében. A mester meghőkölése hatott-e a tanítványra? Bizonyára ez is. De Lőrinc ízlését, logikai érzékét bosszantotta a hallgatóság között terjesztett, gyakran csak üres szólamokat puffogtató propaganda is. írásbeli jele volt ennek egy maga készítette parodisztikus kis plakát is, amelyet — eléggé vakmerően — még ki is tűzött az egyik terem ajtajára. Ilyenféle szöveggel: „Proletárdiktatúrát az egyetemen! Vörös tanárokat és vörös hallgatókat! Rőt szakszervezetet! Vörös répát! Céklát!"