Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)

DEBRECENI VERSEK

S úgy érzem, míg elringat egyhangú, tompa búja: koporsót szegezett le gyors kézzel itt az ács . . . Kinek? — Tegnap még nyár volt; ez már az ősz borúja! A nesz rejtelmesen sír, mint halk eltávozás. II. Szeretem, nagy szemed ha kígyózik zöld csillámba édes szerelmem ; ám ma keserű a világ, — hiába hív szerelmed, szobád s kandallód lángja, hiába szórja a nap tengerre tűznyilát. De mégis, légy anyám, — és szeress, bár Összetörte lelkem a hálátlanság és vétkeztem sokat; szerelmesem vagy húgom: meríts futó gyönyörbe, miként a glóriás ősz s a párás alkonyat. Rövid gyönyör: sirom vár; felém nyúl kapzsi karma! Ó hagyj, míg térdeiden megbánás száll reám, merengni, hunyt nyaramnak forró egét siratva, a késő ősz aranyló és édes sugarán. 1917. augusztus 28. LEMONDÁS Ö bús szerelmek átka, reménytelen sok álom, halott csodák, rejtélyek, ti lelkem gyöngyei: a nap nyugvóra hajlik a lila láthatáron s vérző aranyba fúlnak az út göröngyei; szerelmem bús virága sápadt zománcu kelyhét a lanyha szürkületben halkan kitárja itt, az esti szél szendergő lágy álmokat lehel szét s lelkem lassan kibontja fekete szárnyait. .. — Mért élni már tovább itt, hol bánt a sok kudarc, hamuvá hűte régen sok festett lángú harc, — holnap halott leszek tán, szelíd fehér halott ;