Kabdebó Lóránt szerk.: Érlelő diákévek. Napló, levelek, dokumentumok, versek Szabó Lőrinc pályakezdésének éveiből, emlékezések az 1915–1920–as évekről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1979)
DEBRECENI VERSEK
LA MER DES QU ALES Ó kínom, mint szentegyház fölbúgó orgonája ha átviharz a boltok borongó csarnokán: könnyes szivembe úgy tör a vészek orgiája, határtalan dühöngve, zord tenger partfokán, rád súlyos könnye ömlik ólomszín fellegeknek, palotád összeomlott, szegény álomkirály; örök-gyászú egedből reményid ellebegtek, kín-verte partod alján sikong a bús sirály ... — Mily szomorú e játék, döbbentő félelemmel, mikor iszonyú karban kacagni kél a tenger, legmélyét felkavarva hánykódó, vad csatán ; „Szerelem és Halál!" — süvölt az éjszakába, hajóm recsegve nyög, kék láng csap árbocára s visszhangként zúg az átok e kettős név után! 1917. szeptember 18. CHANT D'AUTOMNE (BAUDELAIRE) I. Hideg homály leplébe borulunk nemsokára; futó nyarunk tündöklő napfénye, ég veled! Hallom, a fa hogy dől már az udvar gránitára s döngő visszhangra lelve robaja még recseg. A tél viharja áll már ajtóm előtt: harag, kín, borzadály, iszony s vész, — amit dühe felém dönt, és, mint jeges poklában vörössen ég a nap, elátkozott szivem csak vértől bíborló jégtönk. Minden hasáb megrezzent, ha felveri a csöndet; tompább visszhang nem sóhajt vérpad-deszkák közül. Lelkem torony, mit lomhán s fáradhatatlan dönget az ostromgép. míg egyszer mennydörgve összedűl.
