Kabdebó Lóránt szerk.: 50 éves a Korunk. 1976. máj. 20–21–i ülésszak (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1977)

A KORUNK ÉS A MARXISTA GONDOLAT - E. Fehér Pál: A Korunk legendája és valósága

Fórum volt a Korunk — mértéke és hitelesítése a magyar progressziónak, amit ekkor már a kommunisták testesítenek meg igazán, szétszórt törekvéseket felerősítve egyetlen szolgálatába állítván. Ez az akarat nem a szerkesztő, Gaál Gábor személyes akarata volt. Az övé a közvetítés és a felismerés érdeme. Átveszi a Korunk szerkesztését: a folyóirat egyelőre erősen a radikális polgárság szemléletét tükrözi — megfelelően annak, hogy olvasóként, pártolóként mindenekelőtt erre a rétegre számított. Nem vitás, állásfoglalását át- meg átszínezik a kommunistákkal, a Szovjetunióval való rokonszenv megnyilvánulásai; művészeti közleményeiben is az újat támogatná. A feltételes mód nem véletlen: voltaképpen nem ismerik, mi az új, mit kívánnak segíteni. Merészebben, s kissé igaztalanul fogalmazva: a folyóirat az anarchizmussal és egyáltalán mindenfajta „izmussal" kacérkodik — anélkül, hogy elkötelezné magát. Gaál szerkesztői felismerése három tételben összegeződött: a folyóirat kösse le magát a kommunisták ügye mellett; ennek megfelelően meg kell kísérelni, hogy — a magyar folyóirat-szerkesztés eddigi gyakorlatától eltérően — az olvasók zöme a munkásság soraiból kerüljön ki; végül: a Korunk az egyetlen folyamatosan napvilágot látó magyar marxista lap, tehát a szerkesztés nem engedheti meg a kizárólagosság luxusát; azaz nem lehet csak irodalmi vagy csak politikai fórum. Egyszerre, e területek érintkezési pontjait megkeresve kell ellátnia az adott funkciókat — a szükségből erényt teremtve. Ide tartozik az is, hogy át kellett formálni a lap munkatársi gárdájának összetételét is. Az államfordulat után Erdélyben számtalan kérészéletű, bár korántsem haszontalan irodalmi folyóirat indult. Mind kifulladtak. Megszűntek, mert sem anyagilag nem létezhettek (ezért is fontos Gaál törődése az olvasóközönség összetételével!); ezenkívül munkatársaikat az erdélyi írók közül toborozták. Gaál tudta, hogy ez nem elég, már csupán azért sem, mivel Kolozsvárott vagy Romámban nagyon kevesen vannak marxisták. Munkatársait tehát a világ minden tájáról toborozta: Amerikából, Párizsból, Prágából, Berlinből, Moszkvából, Budapestről, Pozsonyból, Kecskemétről, Balmazújvárosból, Bukarestből, Stószról. „Űj" emberek voltak ezek az irodalomban. Ujak? Abban az értelemben feltétlenül azok, hogy a hivatalos magyar irodalom és tudomány, de még a Nyugat sem igen vett tudomást róluk 1920 óta. Gaál tehát mint szerkesztő valósággal felfedezte ezeket az erőket, persze többnyire emigráns közlönyök hasábjairól. A következmény? A Korunk valóban azzá lett, aminek alcíme jelölte: „világnézeti szemle". A marxizmus ítéleteit, kutatásait közölte, közvetítette az emberi szellem minden területén. A folyóirattípus, amely így megvalósult — újdonság nem volt. Már a század tízes