Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

III. Az újjáépítés vezérkarában - Lengyel Balázs: Egy másik Kassák

lehet közvetlen az ember. Tersánszky Józsi Jenő is közvetlen volt. Fütyült rá, hogy ő író (méghozzá milyen csodás!), hogy egyáltalában valamit is írt. Anynyira fütyült rá, hogy két szót nem lehetett vele irodalomról vagy szellemi dolgokról beszélni. De Kassák szelleme teljességgel nyílt volt, minden érdekelte. (Már nyolcvan évesen csaknem erőszakosan vett rá, hogy magyarázzam el neki a strukturalizmust, ismertessem kiindulását, fő tételeit, s a magyarázaton felindulva, mert úgy gyanította, hogy végül ez is csak az eleven irodalom ellen működő tudósi dogma-rendszer, alig tudtam magamat kimosni, hogy nem vagyok strukturalista.) Érdekelte az is, ami bennünket akkor fiatal írókat nyugtalanított vagy szorított; s néhány szó után, nem kerülte meg, nem hagyta homályban, hogy ugyanaz szorítja őt is. Akkoriban - és azt hiszem, napjainkban sem — ennyire nyílt kártyákkal nem játszott egyetlen neves író. A Fiatalok előtt legtöbbjük szobrot állt. Csakhogy akkori nézeteim szerint — és persze a fiatal szemlélet kritikusabb a kelleténél — nagyrészt agyaglábakon álltak ezek a szobrok. Ifjúságom nagy héroszai kihaltak. Meghalt Kosztolányi, akit egyszer hallhattam felolvasni, meghalt József Attila, akit sosem láttam, de élete utolsó két évében már csodált hérosz volt a szememben, meghalt Babits, akitől egy népművelési előadáson még hallhattam a Mint különös hírmondót s aki nekem a gimnazista diáknak egy életre szóló alapkategóriákat adott, meghalt Móricz, akit már személyesen is ismertem, s ami ezerszeresen több, ő is ismert, sőt számon tartott engem. A nagy nemzedékből egyedül Schöpflin élt, aki később megismerve, a személyes találkozás során, bénultan, a szélütésből felépülve is, az volt, aki volt. (Füst értékeit, nagyságát még nem fogtam fel.) Akkoriban olvastam az Egy ember életét. Mi az, ami ezt a könyvet (első hat kötetét) az önéletrajzi vallomások klasszikusai közé sorolja, Gorkij trilógiája mellé? A története? A fiatal lélek pokoljárása a társadalom bugyraiban? Az inaskodás, a munkássors szociológiai pontosságú, de annál milliószor plasztikusabb felmérése? A tehetség eruptív kitörése a testi és lelki nyomorból az íróságba? Mindez együtt és még sok minden más is. Legfőképpen azonban a személyiség karaktere. Ebben a személyiségben, mint az egymást taszító fémek ötvözetében, olyan végletes feszültséggel van jelen az önmaga megismerésére való eltökéltség és a vele ellentétes: az önmagába vetett hit, mely persze világmegváltoztató akarat is. Elérkezni önmagamhoz, vallotta Kassák, és ugyanakkor, egy időben újrateremteni a világot is — s mindkét törekvés döbbenetes erővel. Akkoriban, 1946-ban, emlékszem, ahogy könyvében az önmegismerés sziszifuszi erőfeszítése ragadott meg, úgy személyes találkozásunkban a másik pólus: a magabiztossága. A tehetségében, belső indításaiban, gondolat-szikráiban való feltétlen hite. A szegedi kultúrnapok kis híján botrányba fulladtak. Az egybegyűlt népes hallgatóságnak (főként egyetemi fiataloknak) Gergely Sándor előbb a szegedi gondolatról, majd beletüzesedve, már magáról Szeged-