Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

II. A Munka szerkesztője - Vas István: A kassáki öntés

san letisztáztam őket és siettem velük a Korona kávéházba. Letettem Kassák elé és minden elfogódottság nélkül megkértem, olvassa el és mondja meg, mi a véleménye. - Mi az, maga is verseket ír? — kérdezte meglepetten. Olyan kábult voltam, hogy meg se kérdeztem, miért én is. Nem is feleltem. Kassák fölvette az első lapot. Csak ekkor szorult el — a torkom, a szívem, a gyomrom? egész lényem inkább: világosan éreztem, ahogy soha többé, hogy az életem vagy a halálom dől el. Csak néztem Kassákot, ahogy olvassa kivételesen rendezett kézírásomat. Végtelen hosszú idő telt el, nagyon lassan olvasott, volt vers, amelyet kétszer is, egyik után se szólt, csak fogta a következőt. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, a feketéjét is kortyolgatta, vizespohárból. Az enyém előttem hűlt, rágyújtani se bírtam. Most is a homályban ültünk, ha távolabbra néztem, a kinti fény fájt a szememnek, le kellett hunyni. Kassák letette az utolsó papírt. - Urám, mágá költő — fordult hozzám szigorúan, jellegzetes felvidéki tájejtésével. Hosszan magyarázta, hogy miért. Utólag meglepett, hogy olyasmit is érdemesnek tartott megemlíteni, amiről nem gondoltam, hogy Kassák dicséretnek szánhatja. - Őszinték a versei — mondta például. — Egy ember van bennük. A kezemmel érzékeltem közben a szék fáját, az asztal márványlapját. Rá is gyújtottam, és megittam a hideg kávét. Láttam már, hogy kint, a kocsiúton autók suhannak, egy-két fiáker gördül át, az ablak előtt emberek vonultak el, sütött a nap, május volt. Egyszerre minden elrendeződött, visszafelé is: nem volt kár semmiért. Ehhez képest nem is nagyon érdekelt, hogy a fiúk már mind jártak a verseikkel Kassáknál — egyenként —, s ő mindnek megmondta, hogy nem érdemes verset írniuk; és nem fogtam fel a fontosságát, hogy Kassák a megszűnt Dokumentum helyett ősszel új lapot akar indítani, és abban majd az én verseimet is hozza. Hazakísértem, egészen a kapuig, a Bulcsú utcában. Először jártam erre. Néztem, ahogy eltűnik a sötét lépcsőházban, aztán elindultam az ismeretlen környéken, vissza a Váci úton. Minden érdekes volt, mindennek értelme volt. Később aztán sok minden történt Kassák közt meg énköztem, utálatos irodalmi és csúnya életbéli dolgok. Ha ma visszanézek, úgy látom, hogy ezek mind hozzátartoztak az élet poklához, megvan a maguk pontos helye a rondaságok bugyraiban. De az, ami ott, a Korona kávéházban történt, csak egyszer fordul elő — ha előfordul — az ember életében, az a pillanat nem fér el sehova. Kassák szava az első szó volt, a kellő szó, megváltoztatta életemet, nemcsak azt, ami lett: azt is, ami volt. •