Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

III. Az újjáépítés vezérkarában - Granasztói Pál: Hitte, hogy a jövőért kell élni

tét keltette a Belváros sokban álságos, nagypolgári életébe való zártságomból, — a kitörést egy tágabb, igazabb, szabadabb élet felé. Mindenben —szerelemben, életmódban, építészetben egyaránt. Éppen akkoriban csatlakoztam a Bauhausból sarjadt mozgalmakhoz, a haladó, a konstruktivista magyar építészekhez, ami szintén efféle ígéret földje volt szememben, s valamiképpen Kassákkal egybeeső. Nem is ok nélkül éreztem ezt. Ő maga mondta el később nekem, hogy Fischer Józsefet, ennek az építészeti mozgalomnak akkor már vezéralakját, valaha mint fiatal, kezdő építészt, ő késztette ebbe az irányba. Akkor Fischernek még csak egy műve volt — a Császár fürdő uszodájának kissé cicomás, az akkori ízléshez, bár mértéktartással, igazodó kialakítása. A Művészeti Tanácsban oldottabb, tágabb látókörű, s a kultúra minden területe iránt fogékonyabb embert ismertem meg benne, mint amilyennek képzeltem. Bizonyos, hogy ebbe az irányba fejlődött, de — s ezt utóbb gondolom — talán hatott rá, oldott rajta itt kapott jelentős közéleti szerepe is. Hiszen ez a testület akkor a magyar művészet különböző ágainak legkiválóbb haladó képviselőit egyesítette. Ki óvatosabban, ki merészebben, de mind a megújulást kívánta. Kodály Zoltán, a Tanács elnöke nem egyszer elnökölt plenáris üléseken — a Tanács egyébként szakosztályokban működött —, de emlékezetem szerint mind gyakrabban elnökölt Kassák, s ez a szerep érezhetően jólesett neki. Megnyilatkozásait egyaránt jellemezte az egyenesség, a keménység s ugyanakkor a megértés is korábbi egyéniségétől eltérő irányzatok, művészeti megnyilvánulások felé. Személyes kapcsolatunk fokozatosan erősödött. A Tanács megszűnése után eleinte Fischer Józseféknél találkoztunk, rokon szellemű művészemberek körében. Majd mind többször látogattuk őt és feleségét előbb Békásmegyeren, később a Bécsi úti otthonukban. Azért írom többesszámban, mert egyfelől feleségem mindig elkísért, nagyon becsülte és kedvelte, értette őt, ami kölcsönös is lehetett, de — s ez Kassákra olyannyira jellemző — másfelől már egyetemista fiam és akkoriban serdülő, a képzőművészet felé orientálódó lányom is gyakran velünk tartott. Velük kapcsolatban tapasztalhattam, milyen kitűnően értette a fiatalokat, milyen jól tudott beszélni velük, s ők mindig szívesen jöttek hozzá. Leányom kislányként még a festékei között is kotorászott, amit neki kivételesen megengedett, s ő állandóan kérdezgette: — Bácsi, ez mi? Ezt mire kell használni? — Miközben ilyen együttlétek alkalmából nemegyszer hallhattuk szinte ijesztő hirtelen kitöréseit, — mintha oroszlán bődült volna el — anomáliák, méltatlanságok miatt. De velük, a gyerekekkel, mindig türelmes és mondhatni a maga módján kedves is volt. Voltaképpen íróként köszönhetem a legtöbbet neki. Nem annyira az írás módjára értem ezt, mint az irodalomban való elindulásomra. Ehhez adott segítségére, ő is már tudott rólam megismerkedésünkkor, olvashatta egyikmásik építészeti tanulmányomat, mert előbb mint a megújult Új Idők, majd