Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

III. Az újjáépítés vezérkarában - Granasztói Pál: Hitte, hogy a jövőért kell élni

az Alkotás (a Magyar Művészeti Tanács folyóirata) és az akkori Kortárs főszerkesztője többször is kért írást tőlem. Az Alkotás közölte első ízben a Városépítés - a közösség művészete című tanulmányomat, mely egész későbbi munkálkodásom magja lett, s e témához ilyen felfogással Kassák nélkül akkor aligha nyúltam volna, még ha ez bennem már érlelődött is. Közben erősödött személyi kapcsolatunk, érezhettem megbecsülését, s a magam számára is egyre mértékadóbb, fontosabb valakinek éreztem egyéniségét, nézeteit, leginkább mélyen erkölcsös, igaz, puritán emberi mivoltát. Ez a növekvő bizalom késztetett arra, hogy megkérjem az éppen akkor befejezett Vallomás és búcsú című munkám eléggé vaskos kéziratának elolvasására. Ez 1953-ban történhetett, őszinte érdeklődést mutatott, s ő volt az első, aki emígy egészében elolvasta, akkor még kissé kuszán összeállt, mondhatni tömkelegszerű alakjában. S őszintének kellett éreznem teljes melléállását, értékelését, megértését. Őt különösen a polgári társadalom rajza kapta meg, s később is nemegyszer mondta, menynyire fontosnak véli erről emígy, hitelesen, szemtanúként írni. A szerkesztéshez néhány hasznos és fontos tanácsot adott, javasolta, hogy a Liane című részt vegyem ki, tegyem önálló kisebb művé, s az egészet konstruktivebb módon fejezzem be. Ez utóbbi tanácsából született szinte azon nyomban a megmaradt anyag, A rend felé című befejezése. Majd beajánlott a Magvető Kiadóhoz, s így elindult útjára a kézirat. Sokféle viszontagsággal, de végül is az ő útmutatása nyomán jelent meg külön-külön kötetként néhány évvel később. (A második kiadásban mégis egyesítettem a kettőt.) Talán valamiképpen elindultam volna előbb-utóbb enélkül is, de azt a bátorítást és magát a kiadáshoz való segítséget is, amit tőle kaptam, nagyon-nagyon fontosnak vélem máig. Legnagyobb szerepe életemben, alakulásomban azáltal volt, hogy az ő személye, egyénisége képviselte számomra mindvégig töretlenül a jövő, a szellemi, művészeti és egyben társadalmi haladás felé való törekvést. S erre másokban való nem egy csalódásom miatt nagy szükségem volt. Mindig hittem benne, neki, nézetei mindig eligazítottak. A tudat, hogy ő van, itt él közelemben, bármikor hozzá fordulhatok, egyre fontosabbá vált. S még inkább azért, mert egyrészt irodalmi munkámban is, de alakuló művészeti nézeteimben is kezdtem érezni a múlt vonzását, mégha az korántsem volt egyértelmű. Annak hitét, tudatát, hogy nekem végső soron a jövővel van dolgom, akár építészként, akár íróként, az ő léte s a vele való személyi kapcsolat nélkül nehezebben tudtam volna magamban tisztázni, a múlt és a jövő közti hánykolódásokban az egyensúlyt megtartani. Szülő-féle lett számomra, de nem a vérségi szülők módján, akiknek emléke többnyire a múltba húz vissza, hanem egész másként. Kassák a hitet tartotta bennem ébren, hogy a jövőért kell élni, s hogy van, lehetséges a sok csalódás, bizonytalankodás ellenére is egy szebb, egy igazabb jövő. Több dedikált művét őrzöm, s mélyen megkaptak odaírt sorai; hiszen ennek a kulturális, a művészeti élet magaslataira jutott embernek a keze írása