Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

III. Az újjáépítés vezérkarában - Granasztói Pál: Hitte, hogy a jövőért kell élni

Granasztói Pál HITTE, HOGY A JÖVŐÉRT KELL ÉLNI Előadásokat nem egyszer kezdtem szabadkozással, de írást még nem. Most mégis kénytelen vagyok azt tenni. Kassák Lajosról, reám tett hatásáról, vele való találkozásaimról rendkívül nehéz röviden írnom. Egyrészt, mert csaknem minden irodalmi munkámban foglalkoztam vele, de legfőként egy most készülőben, ahol alakja különlegesen fontos szerepet tölt be. Másrészt — s ezt az imént mondottak is tanúsítják — egyre inkább érzem, tudom, hogy ő milyen fontos szereplője volt életemnek, milyen erősen hatott alakulásomban. Megkísérlem, mégha olykor egy-két már megírt dolog ismétlésével is, rövidre szabva hozzávetőleges képet adni erről. Viszonylag későn ismertem meg személyesen — 1945 első hónapjaiban, amikor a Magyar Művészeti Tanács megalakult. Ő tagja lett, rövidesen alelnöke, s én is építészként tagja voltam. Már ez a késői személyes megismerkedés is voltaképpen jellemző valamire. Arra, hogy teljesen különböző életkörülményekből indultunk, s alakulásomban akkor értem arra a pontra, talán inkább olyan térségbe, ami már közel esett az övéhez, aki szintén alakult közben. Egy városban éltünk addig is, én magam egyre több baloldali, haladó szellemű emberrel találkoztam, de őt csak munkáiból ismertem. Főként prózai műveire gondolok — így elsősorban az Egy ember életéve, ami kemény igazmondásával, olyannyira más irányból, körülményekből indulásával, tiszta emberségével már akkor egyike volt a reám legnagyobb hatást tett műveknek. Ismertem és szerettem néhány más prózai művét is, így különösen az Anyám címére, a Megnőttek és elindulnak címűekre gondolok. Meg egy kötetére, mely három nagyobb elbeszélést tartalmaz az Angyalföld világából. Mindezekben két dolog kapott meg, persze egymással összefüggően. Az egyik, lírai töltésük, kemény, sőt rideg valóságábrázolásuk ellenére, ami meglepett. Mert eleinte távolból inkább a kemény embert, a szigort képzeltem legfőbb jellemzőjének. A másik az a tisztultabb, egyszerűbb, mondhatni nemesebb világ, mégha külvárosoké is, vagy éppen ezért, ami bennem akkor a szabadulás lehetőségét, ennek érze-