Illés Ilona - Taxner Ernő szerk.: Kortársak Kassák Lajosról (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1976)

III. Az újjáépítés vezérkarában - Lengyel Balázs: Egy másik Kassák

Láttam 49-ben vagy 50-ben, ahogy zordan, megközelíthetetlenül dobott oda egy megszolgált, kiérdemelt királyságot. (Végül is ő volt az első munkásból lett és a szocializmus tanain felnőtt magyar író.) Elismerés, hírnév, pénz, hatalom — amit csak egy társadalmi rend az érte küzdő nagy egyéniségeknek adni tud — minden megillette volna. Minden, ami egy ideig jobbára csak ügyeskedőknek jutott. Akkoriban az írószövetség négyoldalas kérdőíveket bocsátott ki — mintegy az írói felhasználhatóság kipuhatolására. Ez volt a tárgyalási alap. Egyenként beszélt aztán a megidézettekkel egy bizottság. Kassákkal az előszobában együtt várakoztam. A kérdőíve nem volt kitöltve; a neve alatt kemény, nagybetűs kézírásával mindössze ez állt: „Beteg vagyok, semmit sem dolgozom!" Nem fogom elfelejteni a keserű mosolyt, amellyel megmutatta. Furcsa dolog, egyre-másra puritánizmusát rajzolják elém az emlékek. A békásmegyeri parasztház tisztes szegénységét például az ötvenes évekből, honnan természetesen HÉV-vel járt be Pestre, a nem háborgás nélküli büszkeséget, mellyel félrefordulva elnézte, hogy a szomszédban lakó írótársa hogyan robog el mellette kormányszintű fekete autóján. Vagy azt a diplomáciát nem ismerő hajthatatlanságot, mellyel, amikor már módja volt a képkiállításán az általa becsült írók számára irodalmi délelőttöt rendeznie, a felkérendő szereplőket kijelölte, ahogy egyik költőnk kikötését, hogy csak a feleségével együtt lép fel, visszautasította. („Az irodalom nem családi ügy!") Pedig a puritán, az őszinte, a kemény Kassák — és éppen ez a más a mi tapasztalatainkban — mégis méltányos és másokra odafigyelő, tekintettel levő volt. Indulatosságában sosem vált önössé, sebei miatt vakká, szívtelenné. A paranoiát idegosztályi sűrűségben produkáló irodalmi életben személyisége biztos emberi egészséget mutatott. Ellenvetésre, érvekre fogékony volt még haragjában is. Igaz már-már szeretett indulatba jönni, mert tehetsége, szelleme ilyenkor fokozottan dolgozott. De azt sohasem tapasztaltam, hogy a vitát személyes térre terelte volna, vagy hogy érveit tekintélyével vagy sértődöttségével toldotta volna meg. Merem állítani: egyetlen vagy szinte egyetlen volt az idősebb írók közül, akivel lehetett az egyenlőség jogán vitatkozni, sőt, akivel gyakran élvezet volt a szellemi torna. Sok mindenben voltunk különböző nézeten, más értékrend, más irodalmi kategória-világ adta gondolatmeneteink kiindulási pontjait. Róla emlékezve, egyszer már megírtam: vitatkozás közben, természetes tapintattal, sohasem sértette, sohasem érintette ezeket a személyiség mélyén rejlő és mindegyikünk számára érzelmileg fontos alapképleteket. Zelk Zoltán tanulmányaimmal kapcsolatban nem egyszer mondogatta félmosollyal azt az ellenérvét, hogy Kassák, mint aktív szerkesztő (puszta formai okokból) le se közölte volna azokat a formahű költőket, kikhez én személy szerint a legerősebben vonzódtam. Lehet, ez az ő tapasztalata. S a Kassáknál indult s vele viaskodó nemzedéké. Én viszont húszéves barátságos, sőt talán dicsekvés nélkül barátinak nevezhető kapcsolatunk alatt, mindössze két alka-