Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)
must tette értük felelőssé: azért vádolta, mert szellemileg lehetségessé tette őket, s mert sovén elfogultsága utóbb — egy halálának centenáriumára kiadott emlékkönyvben — még a nemzetek fölötti Ráció filozófusát, Leibnizet is a maga számára kisajátítani törekedett. De megváltást remélt a „vak erők" uralmával, „az őrült tények Fátumával" szemben, még inkább fölöttük az Egyén, s az egyénekből összetevődő Emberiség, csak az ebben az értelemben vett Világ számára: az Ész kultuszához ezért kapcsolódott hozzá majdhogy azonos értelműen alig pár esztendővel Nietzsche, Huysmans és Oscar Wilde hódító évtizede után, az Erkölcs kultusza; kettőjük révén nyert, nyerhetett transzcendens Célt, a korábban reménytelenül csak önértékűnek és önismétlőnek látott emberi élet, sőt 1920 utáni gondolatmenetének új fogalmai szerint, a Kor és a Nemzet egészének élettörténete is. Fordításai és tanulmányai mutatják — Keresztury szavaival —, kiknél keresi „a nagy érveket a maga költői s gondolkodói igazának védelmére" :>/ ': Ágoston, Dante és Kant, a három nagy teleológiai rendszer nyújtja és mélyíti el fölismeréseit. Persze most sem filozófiai rendszer, hanem egy „világnézethangulat", de most erősebben a tiszta filozófia szintjén is megélt erkölcsi magatartás kialakítására törekedett, melyben feloldotta és egymásba ötvözte a különféle elemeket; így került például a neokantiánus Lask versbe a szellemi Fények önnön útjukat magamagától kirajzoló sugárzásának ágostoni-katolicisztikus képzete. Kant ismeretelméletét elutasította, s „veszedelmes világnézetnek" ítélte; erkölcsi világképéhez viszont egyre erősebben kötődött. Már a neokantiánus versben is a múlékony seiend-del szemben az eszme és a forma időtlen érvényességének gondolata nyeri a legnagyobb hangsúlyt, az hogy — itt képpel, a magasraszökkenő építmény képével is megjelenítetten — felette a formátlan tényeknek, ha áldozatul esik is nekik, létezik valamiféle érvényesség. Az örök béke előszavában pedig a nehezen vállalt, tőle alapjában idegen fordítói feladat legfőbb indítékát, a fordítás egyszerűsítő stílusát és így a könyvnek a társadalmi rétegként tekintett észhez, tehát „a szélesebb intelligenciához" szóló közvetlen, „agitatív" funkcióját is ebben a vonatkozásban s ebben a rétegben fogalmazza meg. Az elvont Formákat és Eszméket azonban itt már az Erkölcs fogalma váltja fel, s ahogy maga kimondja, a legfőbb megegyezés Kant és saját szemlélete között „az erkölcs érvényességének gondolata a politikában"? 5 34 Babits Emlékkönyv, 1941. 54. 1. 35 Babits Mihály: Kant és az örök béke, Gondolat és írás, 1922. 246. 1.
