Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Az egyén életében pedig ennek a megvalósultától függetlenül érvényes erkölcsnek léte viszont már a mindig kérdezett vagy keresett célképzetet is jelenti. A kötelesség kanti fogalma épp ellenkező értelmezést kap, mint A veszedelmes világnézetben, „Nem az a kérdés itt többé, — idézi Kant egy másik művéből —, vajon az örök béke lehetséges-e (mint gondoljuk) — vagy nem lehetséges. Ügy kell cselekednünk, mintha lehetséges volna. És még ha egész teoretikus fejtegetésünk csupa csalódás volna, akkor sem lehet csalódás a maxima: tégy meg mindent ezért a nagy célért! — mert ez kötelesség!"

110 Ahogy Az örök béke szerzőjét ismerteti és értelmezi, az már az ember kanti eszményképe, szívében az erkölcsi törvénnyel és feje felett a csillagos éggel.

37 Az „örök sodor" fölé emelkedő erkölcsnek, az egyéni élet teleológiájának belső tartalmát és kozmikus kiterjedését azonban nagyobbrészt a katolicizmusnak, pontosabban Ágoston filozófiájának segítségével alkotta meg Babits. 5. Bármilyen teleológiai rendszernek, ahgy ezt Nicolai Hartmann elemzése bizonyította, egy hamis antropomorf általánosítás a lényege: az emberi tudat kiváltságát az előrelátás és a célkitűzés képességét átvetíti valamilyen tudatnélküli folyamatra, egy vélt vagy valóságos egészre.

38 Az okok és a függőségek lánca így viszszafelé is érvényessé válik, sőt épp a fordított irány nyer nagyobb jelentőséget. A „tapasztalati, reális" oksággal szemben ezt „az ideális okok kapcsolatának" nevezi Kant, mivel mögötte, vagy inkább előtte a részek lehetőségét is megelőző totalitásnak eleve transzcendens képzete áll.

39 A szónak gondviseléshit az alapértelme, s valóban, a belőle adódó világnézet lehetőségei leggyakrabban a vallásokban teljesedtek ki. Belső paradoxonja viszont ezzel még élesebbé válik. Hitre, érzelemre támaszkodik, holott — fejti ki Hegel végső soron minden teleológiára, az egyértelműen vallásira meg különösen érvényesen — ; „Ha ily módon az isteni tartalmat, az isten kinyilatkoztatását, az ember viszonyát istenhez — e puszta érzelemre vezetjük vissza, az önkény, a tetszés álláspontjára korlátozzuk. Valójában ezzel az önmagában való igazságot leráztuk a nyakunkról. Ha csak az érzelem határozatlan módjára van meg bennem, s nincs tudomásom 36 I. m.: 253. oldal. Babits és Kant ilyen irányú kapcsolódását legvilágosabban és legerősebben Gyergyai Albert esszéje hangsúlyozza, Gyergyai Albert: Babits Mihály, A Nyugat árnyékában, Szépirodalmi, 1968. 128. 1. 38 Nicolai Hartmann: Teleológiai gondolkodás, Akadémiai. 1970. 3<J Kant: Az ítélőerő kritikája, IX. és X. fejezet, különösen a 65. paragrafus. Az erre vonatkozó szemelvényeket Pais István A teleológia című egyetemi szöveggyűjteménye közli, 1971.