Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

mításba: Spencer-é, — akit az évtized magyar érdeklődésének megfelelően Babits valóban alaposan ismert, sokat hivatkozott is rá, világképének és esztétikájának fogalmi nyersanyagát, s közte éppen az élet differenciálódásának központi képzetét tőle meríthette, vagy tőle is meríthette. E filozófia legalapvetőbb elvét s vele az organikus fejlődés szintetizáló folyamatát-szerepét azonban már nem fogadta el, s épp azért nem, mert Bergson felől tekintette Spencert, költészetébe pedig az általa nyújtott szemléleti elemeket is végképp Bergson szellemében értelmezte, formálta és rendezte. A változás, a changement lírája ez; költeményeinek java része valamiféle lírai zsánerkép, a szó eredeti értelmében vett ethopoiia, melynek meglehetősen változó, sokanyagú epikuma az alkotás legmélyebb tárgyát, az állapotok sorából összetevődő Én

7 egy-egy lélekállapotának modern — az évtized egyik legmodernebb lírai törekvésével rokon — objektivációját szolgálja.

8 A ,,Mája fátyla" alá rejtett sokféle jelenségvilág, az örök Werden, a szemlélődés és a művészet fogalmait már Schopenhauer öszszekapcsolta, de ő egyszersmind meg is terhelte az alapról, a lényegről való kijelentés (Satz von Grunde) tartalmi és az általános bölcseleti pesszimizmus lélektani súlyával. A Bergson követő Babits viszont aki Bergsonban is a hamis kötöttségek alól felszabadító gondolkodót köszöntötte s kivált Oscar Wilde népszerűsége teljének évtizedében, már 1905-ben, a Szagokról, illatokról írása idején tudta, hogy a művészet mégcsak nem is pesszimista, mivel kívül és fölül áll az életen: s mert hogy minden individuum, minden belső tartam élő és mozgó öröklét,

9 és ,,ha a tudatállapotokat tekintjük az egyetlen valóságnak, akkor a lélek a világ."

10 A Babits által kiemelt részben egy nem kevésbé költői lendületű kijelentés az Essai sur les données immédiates de la conscience utolsó mondatának gondolata tér vissza: az introvertáltság kánona, mint az egyetlen lelki-szellemi magatartás, melyben az ember s a művész elsősorban magát megvalósíthatja. „A fény a nap dolga, a színek a tárgyaké; — a fény: a lélek, a szín: a benyomások."

11 fogalmazza meg a Komjáthy-tanulmány ennek ars poeticaját az egyszerre fogal7 Babits Mihály: Bergson, Gondolat és írás, 1922. 49. 1. Bergson L'évolution créatrice, Paris, 1959. 1—2. oldal. 8 V.o.: Rába György: A szép hűtlenek, Akadémiai 1968; és André Karátson: Le symbolisme en Hongrie (Paris, 1969) monográfiáinak Babitsról írt fejezeteit. 9 V.o.: Babits Mihály: Bergson, i. m. 10 Babits Mihály: .Játékfilozófia, I. m. 96. 1. A kiemelés itt is, miként a dolgozat egészében, az idézet szerzőjétől származik. 11 Babits Mihály: Az irodalom halottai, írás és olvasás, összegyűjtött Munkái II. 1938. 26. 1.