Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

velük együtt Goethe szépen rendezett elképzelését A növények átalakulásáról. Határozottabban történeti kiindulású tanulmányok azonban, bármilyen szigorú legyen általános ítéletük, kényszerűen eljutnak bizonyos átmeneti alakzatokhoz. Legismertebb s valóban leggyakoribb ezek közül — szükség szülte elnevezéssel — az átlelkesített tanító költészet típusa, melyben akár a gondolatmenet egy-egy eleme, akár egészének rendszere, néha pedig, süket vagy ellenséges közegben, maga a gesztus, a végiggondolás és a kimondás gesztusa közvetlen személyi és érzelmi érdekeltséget nyer, a gondolati folyamat valamelyes mértékben egy személyiségre, illetve egy életállapotra is rávetül, az állítás, korlátozott érvénnyel bár, de lírai hitelt kap. A számtalan s valóban közkeletű példákra majdhogy felesleges emlékeztetnünk: Bessenyei verses műveinek, Berzsenyi epistoláinak és Csokonai filozofikus költeményeinek említésével inkább csak a lírai érdekeltség formáinak és nyomatékának sokféle lehetőségét jeleznénk. Közös, s az átmeneti típus legtöbb alkotásával közös vonása azonban mindegyiküknek, hogy a tiszta tanítóköltészet felől közelítenek a katexochén lírai kifejezés felé; az ellenkező irányú, tehát a gondolati verset a tanköltészethez hasonító mozgás már jóval ritkább, sőt valóban kivételes alakzat. A Gondolatok a könyvtárban juthatna leghamarabb eszünkbe, melynek jól kivehető szándéka tudatosan is erre irányul, — az alkotás egésze azonban még inkább tanúsítja e kivételes típus rendkívüli nehézségeit. Vörösmarty a nemzeti költő vágyott és beteljesített szerepének felelősségével számára akkor már megválaszolhatatlan kérdésekre és kételyekre törekszik választ adni. A költemény kerete és intonációja a végső válasz igényét, a végső választ is ismerő feloldás igéretét és gesztusát árasztja tulajdonképpen minden egyes sorba — gondolatmenete és szerkezete azonban a feloldást nem találó vívódás ritmusában fogalmazza újra meg újra gyötrő kérdéseit; a két ihletformát pedig — de merészebben is megnevezhetjük: a két világnézetet —• inkább csak Vörösmarty retorikai zsenije, mintsem valós harmonizálásuk hangolja össze. Elvileg, vagyis mintegy a két véglet ideálképét tekintve ilyen harmónia alig is képzelhető. A tanköltemény a lírai azonosulást is kevéssé engedő, erősen dezantropomorfizált bizonyosság műformája, a gondolati vers pedig, még ha a megteremtett gondolat valóságos feloldást, megnyugvást hoz is, mint például A szenvedély trilógiájának lezárása, s nemcsak összefoglalja a tragikus meghasonlottságot, mint például Nietzsche a világ-pusztába kiáltott kárhozott ítéletei az örök magányról, alapvetően a keresés, a bizony-