Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

talanság verstípusa. S talán az se túlzás, ha kiélezettebben fogalmazunk: a gondolati költészetnek itt körvonalazott s alighanem legfontosabb ideál-típusa eredendően válság-líra, bárminő lírai egyértelműség megszakadásának, az érzelmek és a magatartások erős intenzitással átélt, tehát drámai színezetű összeütközésének válság-lírája, — s valóban kivételes pillanat kell hozzá, melyben a válság élménye még semmit sem gyengült, de legyőzésének tudata, harmóniájának útja és érzete éppoly erős, hogy a másik verstípus felé közeledjék.

1 2. A Zsoltár férfihangra egy ilyen kivételes pillanatban született: hosszú válság érlelte ki benne megoldásának ígéretét, melynek kiküzdött igazságát ugyan a jövőben sem vonta vissza Babits, de hasonló egyértelműséggel vállalni és hirdetni többé már egyetlen egyszer sem tudta. Ezt a válságot, s kiemelten összegező kötetét, a Nyugtalanság iwlgyét már a kortárs kritikusok is — leghatározottabban Szabó Lőrinc (Nyugat, 1921) — a pályakép első nagy fordulatának látták, s azóta főképp Lukács György- tanulmánya nyomán irodalomtörténetírásunk a dekadencia eszményköréből való kitörés küzdelmének tekinti. Ezen belül kívánná ez az elemzés a Zsoltár férfihangra gyújtópontja köré építve (melyet mint összegező alkotást a korszak egyik kulcs versének tekint), az első szakasz és a fordulat, de talán az egész életmű egyik állandó kérdéskörét határozottabban felmutatni. A világ egésze, s benne az egyes emberi élet céljának vagy céltalanságának, utóbb pedig, átfogalmazott formában az emberi élet teleológiájának kérdése ez. A fordulatot, a rejtőző zárt individualizmus kényszerű lassú felnyílását az 1912-től kezdve egyre agresszívebben megsűrűsödő történelmi eseményekhez szokták kapcsolni. Ennek igazsága, ha az életmű nagy egységeit tekintjük, elvitathatatlan; érvényét témánkon belül nagy erővel nyomatékosítja, hogy a régi világképpel ki1 A mai divattal szemben nem kívánnám itt a gondolati költészet egész általam ismert irodalmát felsorolni, s csak azokat említem, melyekre most is kategoriálisán visszautalok, tehát Käte Hamburger könyvét (Logik der Dichtung), Emil Staiger poétikáját (Grundbegriffe der Poetik) és Lukács György esztétikáját (Az esztétikum sajátossága); a műforma történetét Helmut Prang könyvének (Formgeschichte der Dichtkunst) megfelelő fejezete foglalja össze legtömörebben, újabban pedig Michael Riffaterre kísérelte meg eredeti módszerrel jellegzetességeit újra értelmezni (Poétique 8—9); az alig vázlatos leírásban egyébként egy, a gondolati líráról szóló terjedelmesebb dolgozatom idevágó eredményeit használtam fel. 2 Lukács Babits tanulmányai legutóbb a Magyar irodalom — magyar kultúra kötetben jelentek meg. (Gondolat, 1970.)