Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

senkinek sem magyarázni, hogy figurája Ady kezén különös metamorfózison megy át: az új lázadó jelképe lesz. Ugyancsak nem szükséges az ószövetségi Absolon személyét és szerepét részletezni. Absolon boldog szégyene című versében Ady a bibliai alakot a Léda és közte jelentkező konfliktusok egyik lírai megszemélyesítőjeként eleveníti fel. „Bukott vezérek" sorsával szembesít a költő: a bibliai Absolon egy fa ágain akad fönn, a költeménybeli pedig Léda hó-karjain. Mégis e jelképes alak és helyzet mélyebb értelmét csak akkor érzékeljük, ha tudatában vagyunk annak is, hogy a bibliai Absolon maga is „lázadó", hiszen Dávid király elleni lázadásában bukik el. A versben történt újraidézésének és módosult bukásának így lesz teljesebb s Ady egész gondolatvilágának megfelelő jelentése. Igaz, hogy a XX. század elején nem Ady volt az egyetlen, aki az Ószövetség motívumainak felidézésére és újszerű értelmezésére vállalkozott (érdekes ebben a vonatkozásban — többek között — Gide művét említeni, aki a tékozló fiú parabolájának újraélését, modernizálását kísérelte meg), mégis tudomásom szerint hozzá hasonló sűrűséggel, intenzitással senki sem próbálta meg ebben az időben az ősi mítoszoknak, az ősrégi tapasztalatoknak azt az emberiirodalmi kincsestárát felhasználni, új összefüggésekben értékesíteni. Vallásos vagy egyszerűen csak bibliás törekvésekről, szándékokról volt itt szó? A művészi tények, az életmű nem erről vall. Ady akár az Ószövetség, akár a magyar mondák vagy a hajdani népélet egyes mozzanatait poetizálja. akár a mozzanatok egyikét-másikát kapcsolja különös összefüggésbe egymással, mindig valamilyen új és időszerű mondandó, sőt igen gyakran közösségi gond, gondolat érdekében teszi. így lesz az ő kezén a Csaba-monda a magyar munkásosztályban jelentkező „megváltó" erő lírai megelevenítője, s ekként válnak az ószövetségi próféták a háború dúltságában, a pusztulást követő aggodalmában a megrendült poéta emberi támaszaivá, példáivá, képletes alteregóivá. Mindez azt mutatja, hogy Ady — és vele együtt másként a Nyugat több jelentős alkotója — nemcsak egyszerűen elvont művészi forradalomért, nem egyes más irodalmakból kölcsönzött művészi áramlatok meghonosításáért küzdött, hanem másért, többért is, egyszerre konkrétabbért és általánosabbért is. Hogy miért? Azt nehéz leegyszerűsítés nélkül egyetlen formulával kifejteni, elmondani, s ebben a műhelyszerű vitában talán nem is szükséges. Annyit azonban mondhatunk, hogy e küzdelem egyik lényeges, sőt meghatározó összetevője volt az eddig még feltáratlan magyar népi történelem megidézésének szándéka. (Ne felejtsük el, hogy a XX. század elején Acsády Ignác könyve és néhány más ismeret ellenére a dolgozó nép történelme még egyál-