Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

tálában nem volt annyira feltárt, megvilágított állapotban, mint napjainkban.) Ez a szándék a múlt törvényeinek megértésére, tudatosítására és a lehetséges távlatok kitapogatására irányult. A feltáratlan népi történelem megélésének kísérletére, sőt fényére vall —többek között — az is, hogy a népi sors lírai megjelenítésekor Ady nem annyira az Újszövetség szelídebb világát és enyhébb ütközéseit választja, hanem nyomatékosabban az Ószövetség —• ha szabad így mondanunk — keményebb, végzetesebb históriai légkörét idézi fel, érleli költői motívummá. Hasonló jelenségeket tapasztalhatunk a magyar történelem különböző korszakainak lírai átlényegesítéseiről. Czine Mihály például már említette — Ignotus Kelet Népe című írásáról szólva —, hogy a Nyugat Széchenyi reform-világát is a magáénak érezte. S ez egészében így igaz. csak talán annyit tegyünk hozzá, hogy Ady mennyire megnövelte, milyen tág horizontokkal elevenítette meg a reformkori gondolkozó egyik jellemző képét, tételét. Hiszen Ady egyik legkifejezőbb és leginkább vihart kavart jelképe, az Ugar Széchenyi „magyar parlag"-ának az unokája. Az alapérzés és a családfa ugyanaz, mégis milyen különbség a megjelenítő és törvényesítő erőben: Ady lírájában annyira mítizálódik és átlényegül, mint amennyire Széchenyi tollán „parlag" állapotában sohasem. Az eddig elmondottakkal azt kívántuk jelezni, hogy a Nyugat legjobbjai a század elejének művészi áramlatai közül azt választották ki, amit legmesszebb vezetőnek ítéltek: nevezetesen a szimbolizmust és a naturalizmust. Ezek az áramlatok adtak „mozgásteret" Adynak, illetve Móricznak és másoknak arra, hogy elinduljanak, és az eredeti lehetőségeket átformálják, a maguk szükségletei szerint módosítsák. Hiszen köztudomású, hogy Ady pusztán verselőnek is milyen óriás volt, mégis nem arra törekedett, hogy verseiben csupán a zenét s a szimbolizmus úgynevezett külső eszközgazdagságát honosítsa meg, hanem sokkal inkább arra, hogy az áramlat jelképesítő-mítizáló sajátosságát növelje fel, erősítse. Eredeti halmazállapotából így fordította ki, így alakította át az áramlat átlagos lehetőségeit. Jelképeinek, mítoszainak — akár bibliai eredetűek, akár a magyar monda- és legendavilágból valók — nem a történelmi hitele a fontos, hiszen az a legtöbb esetben kétséges. Még az sem fontos, hogy Ady mennyire őrizte meg az eredeti források belső összefüggéseit, jelentés-árnyalatait. A lényeges csak az, hogy általuk képes volt kora torlódó ellentmondásait és ezek ütközéseiben a törvényszerűt kifejezni. S ezek menetében új és máig érvényes népi történelemfelfogást kibontakoztatni. Mindez pedig természetesen együttjárt nála is és az ő nyomán induló és alkotó Móricznál is azzal, hogy a magyar és általában a magyarság