Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

lyekkel a Nyugat első és további nemzedékei jobbára nem voltak képesek szembesíteni. így vált a két háború közötti korszakban a Nyugat szerepe — véleményem szerint •— részlegessé, sőt mélyebben végiggondolva inkább már másodlagossá. Persze az úgynevezett elsődleges szerepet nem lehet egyetlen csoportnak sem kizárólagosan „odaítélni", mert az a kor történelmi mozgása szerint szinte stafétabotként, a különböző csoportoknál változó értékben és minőségben „kézről kézre járt". A második megjegyzésem azzal kapcsolatos, hogy miként vállalta magára 1919 előtt a Nyugat néhány alkotója a nemzeti-társadalmi önismeret korszerűsítését. Már Czine Mihály kifejtette — amit itt részleteiben sem ismételni, sem bővíteni nem szükséges —, hogy nálunk a század elején milyen fogyatékos állapot uralkodott az ideológiában mind a társadalmi, mind pedig a filozófiai kérdések helyes megközelítését illetően. (Hozzátehetjük, hogy ez az állapot nemcsak az akkori Magyarországra, de Európa jelentős részére is jellemző volt.) Arról van szó, hogy a Nyugat első nemzedéke, s közöttük elsősorban Ady — aki úttörő volt és néhány lépéssel mindig előbbre járt a többieknél abban, hogy milyen irányban kell továbbmenni •— kevés olyan gondolatot talált, amely kora valóságos helyzetének megérzésére és magyarázatára alkalmas lett volna. Bármit is próbált „hasznosítani" e tekintetben — akár a XIX. századból hozzánk már megkésve érkezett divatos szellemi áramlatokat, akár a XX. század elején nálunk intellektuális körökben népszerűvé vált Nietzsche-, Spencer-, Bergson- vagy Freud-hatásokat —, semmit nem tudott érdemlegesen, maradéktalanul és főként eredményesen magáévá élni. Részlegesen sok mindent felhasználhatott, de kora problémáinak lényegére, természetére saját magának, szinte egyedül kellett rákérdeznie. S ugyancsak magának kellett választania a kor kínálta művészi áramlatok lehetőségei közül. Azt. amit leginkább alkalmasnak érzett arra, hogy társadalma s benne önmaga eleven és ellentmondásos létét, illetve tudatát kifejezze. Közismert dolog, hogy Ady választása a művészi módszer tekintetében többé-kevésbé olyan külső-belső jegyek, formai megoldások jelenlétére mutat, amelyeket az irodalomtudomány jelentős része általában a szimbolizmus gyűjtőnévvel illet. Nincs értelme itt a szimbolizmus fogalmának jellemzésére vagy a vele kapcsolatos viták felújítására. De nem felesleges annyit megjegyezni, hogy jómagam a szimbolizmus problémájában — Ady és körülötte még néhány jelentősebb lírikus esetében — a mítoszalkotás funkcióját érzem lényegesnek. S ez a megközelítés — megítélésem szerint — közös nyomon jár Király István Ady könyvének ebbe az összefüg-