Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

gésbe tartozó megállapításaival. Mert ez a fajta mítizálás Ady — és tegyük hozzá: az európai szimbolizmus nem egy jelentős alkotója — műhelyében egyértelműen törvénykeresést jelent. Törvénykeresést a valóság természete, a magyarság sorsa helyes felismerését illetően, törvénykeresést az ember világban elfoglalt helyzetének meghatározása tekintetében. E művészi magatartásnak és törekvésnek sok vonatkozásban eltérő és lényegében mégis azonos példáját Rimbaud költészetében találhatjuk meg. Igaz, hogy az előbbiekben Rába György utalt arra, hogy a Nyugat klasszikus első nemzedéke nem ismerte Rimbaud-t. Amiről azonban én beszélek, az nem valamiféle művészi hatás vagy filológiai egyezés bizonyítása. Itt inkább az alkotói helyzet és a vállalt művészi magatartás rokonságáról van szó. Miképpen érzékelhetnénk ezt a rokonságot? Elegendő itt talán egyetlen perdöntő példát idézni. Adyék helyzete és vállalkozásának iránya sokban rokon volt Rimbaud jellemző költői szituációjával. Ismeretes, hogy Rimbaud meglehetősen összekuszálódott históriai helyzetben, éppen az 1871-es párizsi kommün bukása után alkotta meg életműve egyik kiemelkedő költeményét, A részeg hajó strófáit. S ebben a kor európai közérzetének, különös, sűrített lírai kifejezésére, mai poétikai fogalommal szólva a „hosszú ének" egyik korai változatának megteremtésére volt képes. A költeményben a kusza történelmi viszonyok között hányódó ember zilált tudatának, háborgó érzelmi állapotának költői megfogalmazását adta. Üj lírai lehetőséget teremtett ezzel arra, hogy a logikailag és tudományosan nehezen megragadhatót, az egyelőre még alig kifejezhetőt művészi áttételekben, mitikus látomásban mégis kimondja. Lényegében ezt a felfedezést, ezt a kezdeményezést, a költői lehetőségeknek ezt a felismerését folytatták Adyék, akkor is, ha Magyarországon Rimbaud örökségéről, törekvéseiről semmi közelebbi tudomásuk nem volt. A Rimbaud-val kezdődő vonulat továbbfejlesztői voltak anélkül, hogy ennek tudatában lettek volna. (Mindezt olyanformán tették, mint Nagy László a maga pályakezdő éveiben: a folklór s a szürrealizmus elemeiből a dalszerű formáknak Lorcára emlékeztető „keverékét" alkotta meg, pedig ebben az időben ő sem, s a hazai köztudat sem ismerte még Garcia Lorca életművét és lírai vívmányait.) Hogy erről a költői folytatásról mást ne mondjunk, elég a A föltámadás szomorúsága című 1910 nyarán született nagy költeményre hivatkozni. Ez a kiemelkedő vers nem csupán a költő és Léda emberi-érzelmi kapcsolatának átalakulását érzékelteti, hanem sok mindent sejtet már abból is, amivel Adynak a tízes években kell majd szembenéznie. Egyszerre, egy versen belül jelentkezik a szerelmi érzés és az általánosabb közérzet metamorfózisa, átalaku-