Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

nagy korszakában pedig elsősorban Csáth Géza, aki talán a zenében is az ópium mámorát kereste-találta, mint ezt Demény János fejtegeti róla rajzolt oly vonzó képében.) S a másik: a szakmai kritika, mely kevés tekintettel van a közönség érdeklődésére, igényére. Kodály írásaiban, szóljon bár a megújuló Waldbauer vonósnégyes estjéről, vagy Bartók operájáról, a kétfajta magatartás nagyszerű szintézisben találkozik. Az abszolút hozzáértés és a legnemesebb értelemben vett nevelő szándék, a stílus pontossága s a lényeglátás ösztönös képességének mindenkor jelenlevő harmóniája jellemzi írásait.Mások talán sosem fogták meg oly könnyen Bartók művészi modernségének lényegét, mint A kékszakállú herceg faráról szóló ismertetésében ő tette: „Zenei egyéniségét az ősprimitívségének a legfejlettebb kultúrával való egészen egyéni összeforrása teszi különállóvá". (1918. I. k. 937. 1.) S ő fogalmazta meg az új magyar zenei törekvések összefoglalását is. amikor a néphez, mint a kultúra ősforrásához való visszatalálás útját emelte ki Bartók világából. („Az új magyar zenéből egy más, mélyebb gyökerű, elhasználatlan magyarság szűzi tiszta levegője árad, olyan mint a székely fenyveseké, amelyek közé szorultan megmaradt valami egy, valamikor országot átfogó monumentális erejű élet-áradatból.") Kodály jelöli ki a modern zenének a pillanatnyi impressziótól a kollektivumig vezető folyamatát, illetve annak döntő epizódját Debussy művészetében, amely az új magyar zenei törekvéseknek is mintájává vált újszerű harmóniáival, s azzal, hogy megteremtette a színpadi deklamálás lehetőségeit. Ö veszi észre elsőnek, hogy „Bartók formaépítése a régi meserekéhez áll közelebb" (1918. I. k 525. 1.), utalva a hagyományszemléletnek arra a módjára, amely az ő művészetét épp úgy jellemezte, mint Bartókét, s amelynek az volt a lényege, hogy a romantikus közegből s a német hatásokból kiszakadva a nagy klasszikus és barokk mesterek világából merítenek impressziót a forma megújításában, s a romantikus népszemlélettel gyökeresen szakítva a népdalig szállnak vissza, belőle nyerve ösztönzést a mondanivaló átformálásához. A világháború utáni Nyugat fenntartás nélkül támogatta Bartók és Kodály törekvéseit. Ennek nem tudatos esztétikai meggondolás az alapja, hanem sokkal inkább egy igazi zenepolitikus egyéniség feltűnése, Tóth Aladáré, aki a magyar zenekritikai írás egyik legnagyobb mestere volt, s kinek hatása máig szinte érintetlenül él a zenei köztudatban. Művészetfelfogásának néhány idealisztikus vonására rámutatott Lukács György Tóth Aladár zenekritikáinak 1968-as gyűjteményéhez írott bevezetőjében, de ugyanő figyelmeztetett rá, hogy bírálatai ma is fontos dokumentumok, hisz „a Bartók, Kodály kezdeményezte sajátos zenei demokratizmus: a magyar 17 Vita a Nyugatról 257