Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

paraszti zene mélykultúrájának tanulmányozása mint út az európai zene magas kultúrájának igaz megértése felé, vezérfonala lesz kritikusi tevékenységének". Ideálja Bartók, a zeneszerző s az előadóművész. A kor népszerű művészét, Dohnányit inkább dckadensnek véli, Bartók zenéjének őserejét, zongorajátékának dinamizmusát felülmúlhatatlannak érzi. („ ... nem ismerünk élő zongoraművészt, aki kis felületre annyi monumentalitást tudna összesűríteni, amint nem ismerünk élő zeneszerzőt sem, aki úgy meg tudná őrizni legkisebb darabjában is monumentalitását, mint Bartók." (1921. 482. 1.) Tóth Aladár meg nem alkuvó harcának, melynek elsődleges célja Bartók és Kodály művészetének meg- és elismertetése, majd minél mélyebb feltárása volt, az adja meg különös jelentőségét, hogy demokratikus szemléletét a Nyugatnak épp abban a korszakában igyekezett minél szélesebb perspektívába állítani, amikor a lap maga mintha elbizonytalanodott volna, s nem lévén olyan kristályosodási pontja, mint az elmúlt évtizedben Ady Endre volt, esztétikai érdeklődésében bizonyos mértékű eklekticizmus mutatkozott. Talán leginkább a zenekritika őrizte érintetlenül azt az újat akaró, s azért a toll fegyverével harcolni is kész szemléletet, mely a Nyugat első évtizedét jellemezte. S a zenekritika, jobban mondva Tóth Aladár volt az is, aki felfigyelt a művészi modernség bizonyos mértékű klasszicizálódására, illetve ennek lehetőségére, amikor Bartók II. szuitjének ismertetésében a többi között ezeket írja: ,,... e nagyjelentőségű szerzemény összegyűjtő medencéje összes fiatalkori törekvéseinek, sok olyan folyó vizét foglalja magába, melynek forrása közel van legkorábbi szerzeményeihez, de amelyet szélesebb látókör, biztosabb hozzáfognitudás, egyszóval a tapasztalat hatalmas vivőerejű, termékenyítő folyóvá dagasztott. Űgy vagyunk ezekkel az említett tételekkel (a Bartók-mű tételeiről van szó. R. L.), mint Kassák Lajos fiatalabb verseivel, melyeknek főképpen Babits felé kapaszkodó gyökere még erősebb a szárnál." (1921. 318. 1.) Amikor az Osvát Ernő huszonöt éves írói működését ünneplő Nyugat-szám megjelent, nem véletlenül találhatjuk a lapban az Universal Edition kiadásában napvilágot látott Csodálatos mandarin facsimiléjét, s vele Kodály Adynak a Sappho szerelmes éneke című versére írt dalának kottamásolatát. A két nagy zeneszerzőt a Nyugat helyezte egymás mellé annak idején, a meghurcoltatásukkor is a Nyugat biztosított fórumot Bartóknak, hogy elmondhassa: „Kodály mint zeneszerző napjaink legkiválóbbjai közé tartozik. Művészetének kettős gyökere, éppúgy, mint az enyémé, a magyar parasztzenéből és az új francia zenéből sarjadzott ki. De kettőnknek ebből a közös talajból kinőtt művészete már a kezdet legkez-