Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

hogy azután ismét visszatérjen (a „békés győzelem"' illúziójának lépcsőjén) a „kantinmélyi" Énhez .. . Nem katona vagyok csak lelkem nyugalmáért harcolok, és ezután a „költészet" és „igazság" örök értékének mentsvárában fejezze be ezt a „földre-szállást". Radnóti a személyiségnek ezt a megosztottságát, a vágyottat és tagadottat egyszerre élni kényszerülő és éppen ezáltal önmaga életigényét ki nem elégíthető szerepet pontosan elemzi, bemutatja drámáját, a belőle következő tragikus tépettséget, mint teszi azt ez évek verseiben Szabó Lőrinc is; de megtartja vele szemben az ítélkező távolságot is, amely már elmarad ez évek Szabó Lőrinc-i költészetéből. Az ekkoriban megemelkedő Radnóti-lírában a teljes kép egy megítélt epizódja ez a sors-képlet, Szabó Lőrinc verseinek ellenben ez foglalja el teljességét. A Szabó Lőrinc-i költészet ekkor nemcsak a külvilággal van oppozícióban, hanem a tagadott külvilág rendjét el is fogadja, mint egyedüli külső, történelmi szükségszerűséget, így azután az oppozícióban nem tud teljes, szerepre talált személyiséget felmutatni, költészetében így éppen a személyiségen belül is szakadás alakult ki, amely lekötötte, mozdulásképtelenné tette ezekben az években ezt a költészetet. Amit a külvilágról, mint állandó állapotot lát, az lesz a személyiség meghatározója is nála: a mindenség két fele falja egymást A világ-egész, amely az örök passiót produkálja, két részre szakadt: a hóhér és az áldozat együtt adja a teljességet. A szubjektum tiltakozhat, az áldozattal azonosulhat, de a folyamatos emberi színjátékot meg nem akadályozhatja. A Szabó Lőrinc versek ekkori személyiség-állapotát a „lebegtető technikával" készült természeti kép, a Fűz a tóparton (1939, átdolgozott változata az összes verseiben, 1943) jellemzi a legpontosabban: Roppant ég alatt, és tűnődve, mintha saját árnyát akarná kihalászni, úgy néz, úgy hajlik a tóba a fűzfa s nem érti, hogy egy másik, óriási