Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

mesebeli Unicornis!" Ahogy az idill bagatellizálódik, úgy veszít hiteléből a veszély is: játék lesz talán túlélni. így lesz kötetnyitó verssé a Március a körúton (1940) tavaszi játéka, így léphet át a Panasz világából a Vígaszé-ba (Panasz és vígasz, 1938) győzhet a halálidéző hangulaton (Nehéz napokban, 1938), ujjonghat Tavasz előtt (1941) feledheti a „hosszabb emberi telet" (A földvári vadgestenyefákhoz 1942.) címzett versében, és ünnepelheti a természetünnepet, a nyarat (Nyár, 1942.). És így kerül a kötetbe a korábbiak közül a Csavargók, és az öszi erkélyen és ebbe a védő, elfedő természetbe ágyazza imáiban az embert is. Mégis ezek a versek nem ott válnak hitelesekké, ahol elfedik hanem éppen ott, ahol felfedik az emberi bajt. Ahol az „emberi tél" képe bekéredzkedik a versbe, vagy ahol a .. .-tal megszakadt vers végén feltör az ima-sóhaj. Ezekben a versekben a természet ellentétté nő, nem a lefokozott ember idézi maga mentségéül, hanem a korával elégedetlen költő teremti meg bennük az egészségtelen emberi viszonyok egészséges ellenképét. A kései Babits, vagy a kortárs Radnóti természetet idéző kötészetéhez emelkedhet így fel a zavar korában is egy-egy versben Szabó Lőrinc. Ezekben egy-egy pillanatra — a természetet teremtő képek mellé, azok kiegészítéseként — odailleszti saját, a napi élés szintjére lefokozott emberképét is : Élet, új élet mindenütt, csak én gyötrődöm .. . Istenem hogy tengek-lengek, betegen, hitetlenül! ... Csirip-csarap, pitty-pitty ... Mit mondtok madarak? Vi - vi - vi... Ugy-e, jobb, ha nektek hiszek, Ez a korabeli Szabó Lőrinc versek szemléleti szintje, az elfedésre idézett természet, és a betömött szájú, bizonytalan ember kettőse. Ezt a kettőst szituálja azután a költő ez esetben, és idézi melléjük a jelen nem lévő teljesebb ember-képzetet: Imádkozzunk az emberért! Az emberért: az esendő, lefokozott, elbukott, puszuló emberért, mint az ima élő tárgyáért is, de az ehelyett kiformálandó emberarányos ember lehetőségéért, mint célért is. Ennek a humanista „örök" természet-szemléletnek kiegészítése Szabó Lőrinc ekkori „örök" szépség-eszménye: (A festő a függöny előtt, 1940):