Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Mindenütt kivillan az anyag burkából, mint összhang, ragyogás, arány vagy gondolat mint bujtogató hatalom, vagy magunk gyártotta titok, Ismét egy örök jelenség, melynek felidézése alkalmat ad a költőnek a jelen szakadását bemutatni: egyik oldalon a megkívánt, a túlvilági tökéletesség, a másik oldalon a körülményei miatt vesztes, „örök" ideákat kereső ember: varázs, melyet a semmibe maga a látó szem vetít, — de ha szörnyű az élet, legalább az álom üdvözít. így fogalmazva még biztatóbb a képlet, hiszen az ember itt. a weöresi versszemléletre emlékeztetve, mint a szépség alkotója, önmaga menekülésének megszervezője van jelen a versben. De utána megfordítja a képet, melyben a szépség ismét „örök idea" mivoltában kezd lebegni, amely alatt megkicsinyülten, csalódottan vergődnek a Jelen hajótöröttéi: Egy túlvilág vonul fel itt az idő vándor falain — De mi marad meg mibelőlünk, hölgyeim és uraim? Ez az örök szépség, amelyhez az alkotáson, a költészeten keresztül akar kapcsolódni a költő: de engem — engem is — más világok várnak időtlen hatalom anyagába zárnak, oda, honnan küldtek, oda, hol most jártam, s mint bennem az ősök, az én örök árnyam cpúgy ébred egykor a fehér papírból, ha'engem idéz majd utódom a sírból. (Más világok, 1938) a költői teljesítmény ez örök szépség világába az útlevél: 16 Vita a Nyugatról 241