Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

versekben azután az ember mint társadalmi lény vált a pusztulás tárgyává, bármely Gyanútlan perc áldozatává. Ennek az esetlegességnek keresi ellentpontjait az örök természetben, szépségben, kultúrában. A természetes emberi élethelyzet alá szorult ember teremti így azokat az esetlegesen emberi feletti fikciókat, amelyekkel vigasztalni tudja magát, és szentesítheti a csak a túlélésre való berendezkedést. A természet tehát nem mint a nézés, a vizsgálódás tárgya, de mint az elfödés eszköze van jelen ez évek költészetében. Ebben a szerepében is tükörként adja vissza a vizsgálódni nem akaró költő ismeretelméleti helyzetét, mint ahogy a Meditáció egy zalai szőlőshegyen című vers zárása is felel a vers indítására, az eltömött szájú emberre. De néma lettél! Mint a sir, tömi szádat, mondod, az undor. Hasonló megoldást más versében is találunk. A Meditációt szerkezetében is követő Nehéz napokban címűt szintén önmegszólító katasztrófa hangulattal indítja, majd fordít rajta és a természeti példa segítségével elfedi a bevezetőben exponált lét és cselekvési határhelyzetet, a címben is kimondott ,.nehéz", csak a halálban feloldhatónak tételezett személyes pozíciót. A természet-párhuzamok — melyek korábban az emberi sors vizsgálatának voltak az eszközei, létverseket lehetett kibontani belőlük — most a sors alól való kibújás példázataivá válnak. Míg korábban — az összegezés szándékával —, a természeti ciklus a maga teljességével jelen volt; és a téli képek domináltak, mint a halállal végződő létezés legfontosabb mérekezési lehetőségei — addig most a természet csak egyetlen szeletével kerül a versekbe: a tavasz, a megújulás, az idilli kiteljesedés pillanatában. A Fekete Erdőben megidézett rémek közt bolyongó képzelet számára az első fénysugárra már ,,fekete dóm"-má nemesedik a rém-környezet, majd „egy kis lepke inog elő", hogy elvezesse a tisztásra, és egyúttal a rém-vers feloldásához : hegyi rét sütkérezik előttem a napon: millió sárga margaréta és kék-arany ég és jámbor tehenek. Mintha Babits játszana fogócskát előttünk az idilli Messze . . . meszsze ... rétjein egy békés-álmos korban, amikor A Fekete Erdőben is legfeljebb a mesebeli rémekkel lehet ijesztgetni magunkat: „Jöjj,