Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Többször, de a Divatok az irodalom körül című tanulmányában (1929, Az Est Hármaskönyve) különösen részletesen foglalkozik a 20—30-as évek izmusaival. A kritika itt sem a kritikus fölényéből, hanem az alkotás folyamatát ismerő költő kétségeiből táplálkozik. Helyesen tapint a lényegre, amikor így ír: „Mennyire ki van építve a modern lírában az impresszionizmus, futurizmus, szimultanizmus, aktivizmus, expresszionizmus, kubizmus, kozmikus és absztrakt költészet, abszolút művészet, dadaizmus és szürrealizmus elmélete. — Mennyi részletigazság van mindegyikben, s mily értelmetlenség minden egyes igazságuk, mihelyt az egész akarnak lenni. Mi volt jó ezekben az elméletekben? Az alapgondolat magva, egy-egy literátor vagy esztéta meglátott valamely részletigazságot, de ezt nem akarta univerzális törvényrendszerbe foglalni, hanem túlhangsúlyozta, kizárólagos szemponttá tette". Az esztétikai kérdésessé tétel mellett a gyakorlati megvalósítás iránt is bizalmatlan: „Naivság, amikor valaki valamely tipográfiai külsőség alkalmazásával, az értelmetlenség valamely új módjával próbál új művészetet vagy esztétikát teremteni." Az észrevételek helyesek, nem is a kísérletezés jogosságát veti el ezekben, és nem az egyedül helyes álláspontot érzi magáénak, de —mint általában a Nyugat szelleme —, a formájában klasszikus, megközelítésében logikus művészetet vallja magáénak. Költőtársairól és a nagy elődökről több portrét fest. Roppant beleélő képesség teszi jelentőssé e tanulmányokat, a költői alkotás szellemi, gondolati mechanizmusát nagyon ismeri, emberileg pedig sikerül feltárnia a költészetet létrehozó pszichikumot. Kortársai, „portréalanyai" — Babits, Nagy Lajos, Juhász Gyula, Kosztolányi, Sárközi, Illyés és főleg Tóth Árpád —, mind nyugatosok, ha nem is kizárólag. Ezt a nyugatos derékhadat tartja azonosnak a magyar irodalommal. Ettől egyik irányba, egyik csoport felé sem tért el jelentősen legalábbis alkotásaiban nem. Volt idő — 1935 után —, amikor a népi írók igyekeztek elveiknek meghódítani. Szabó Lőrinc ugyan elszigeteli magát az urbánusok táborától, de a népi táborhoz sem fűzi igazi szellemi kapcsolat (Aszfalt és föld). Végig a Nyugatot és körét tartja egyrészt kristályosodási pontnak, másrészt a tényleges irodalmi értékek gyűjtőmedencéjének. Érdekes paradoxon látszólagos távolléte és állandó szellemi részvétele a Nyugat ízlésformáló, irodalompolitikai törekvéseiben. Ennek a helyzetnek egyenes következménye, hogy a Nyugat esztétikai hagyományait folytató Magyar Csillag örömmel nyit kaput Szabó Lőrinc működése előtt.