Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Tersánszky J. Jenő állapítja meg, hogy Erdélyi messzebb megy el Petőfinél, midőn lírájának népi forrásait keresi fel. Groteszkségében, balladás hangjában árulja el az archaikusabb rétegek meghódításának igyekezetét (Az utolsó királysas, 1928, II. k. 204—205. 1.). Es maga Erdélyi is ennek a balladás költői közkincsnek az időszerűségére hivatkozik, midőn a kolozsvári Kádár Imre román balladáskönyvéről : A havas balladáiról ír a Nyugatban ismertetést. (1932. I. k. 606—607. L). A kelet-közép-európai népek: magyarok, románok és szlávok közös balladakincsére (például a Kőműves Kelemenné román és szerb változatára) utal, amely az idő mélyében várja a felfedeztetését. A népi énekesekről, balladaszerzőkről mondja: ők „teremtették annak idején, eleven szövéssel a nagy európai néplelket s műveiket úgy kell ma kiásni a mély néprétegekből, mint elsüllyedt őskeresztény templomokat, pogány aranyszarvasokat." Őbenne is megvolt tehát az igény, hogy e balladás, archaikus költői rétegekig hatolva kerülje el a „petőfieskedés" csapdáját; s verseinek egyrészében sikerült is ezt elkerülnie. Az epigonizmus ellen folytatott küzdelem sikeréről a legnagyobb hangsúllyal Németh László beszél, ki a harmincas évek elején, még a Nyugat körében, a ..második nemzedék" legjobb kritikusa volt. „Erdélyit — mondja — megőrizte az ízlése a Petőfi és Arany epigonok s a haszontalan népdalok renyhítő népiességétől. Ö áttört a népies költészet kopár külső kérgén s élő rétegekből táplálkozott. Erdélyi számára a népköltészet egy kaotikus, átmeneti korban a költői önfegyelmezés iskolája lett, nem a lazaságaira, hanem a szigorára figyelt. Azt az egyszerűséget akarta eltanulni tőle, amely a gazdagság legbiztosabb pántja: tiszta beszédet, világos szerkesztést, a szemléltetés állandó képszerűségét, csupa olyat, amire a legjobb műköltészet éppúgy megtaníthatta volna, ha az esik hozzá közelebb" (Erdélyi József, 1931. II. k. 37—41. 1.). Ebben a véleménynyilvánításban jelen van az a figyelmeztetés, amely Erdélyi költészetének eredetibb népiségére utal, s ezáltal választja el őt a „petőfieskedők" epigon próbálkozásaitól. De jelen van egy újabb elem is, amelyet Németh László Erdélyiről szólván korábban is, később is hangoztatott. Nevezetesen az a felismerés, hogy a népi költészet az izmusok lázas kísérletei, versromboló tevékenysége idején fegyelemre szoktat, a versszerűség elvét újítja fel. S ez a költői gyakorlat megfelelt a. Nyugat igényeinek, Babits esztétikájának is, amely elutasította az avantgárdé kísérleteket, és a „neoklasszicizmus" eszméjével próbálkozott. Az avantgárdé elutasítása a húszas és harmincas évek fordulóján együttjárt a tárgyias líra elfogadásával, azzal a várakozással, amely az egyéniség magamutogató ünnepei után a tárgyszerűségtől 15 Vita a Nyugatról 225