Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

várta a költészet megújulását, az új eszközöket, az új versteremtő eljárásokat. A tárgyias igény szélesebb körű fordulatot hozott, és nemcsak nálunk, hanem külföldön is. A francia költészet klasszicista és realista kísérletei (amelyek olyan „szabálytalan" és „enfant terrible" költőknél is nyomot hagytak, mint Cocteau, s olyan avantgardistákat is átformáltak, mint Aragon), a „weimari" német irodalom Neue Sachlichkeit-irányzata, az új realista amerikai regény és a modern magyar líra „második generációjának" (József Attilának, Szabó Lőrincnek, Illyés Gyulának és Fodor Józsefnek) tárgyias költészete jelezték ezt a fordulatot. És ebbe a fordulatba illeszkedett az Erdélyi-versekben jelentkező népi tárgyiasság, népi klasszicizmus is. Talán nem véletlen, hogy Illyés Gyula éppen Erdélyi Tarka toll című kötetének ismertetése során fogalmazta meg a költői tárgyiasság elveit. „A költészet — mondja — ott kezdődik, ahol a költő és a tárgy közt meghitt beszélgetés kezdődik, mert ha a költő eleve tudna mindent, de ha csak »öntudatos« is lenne, a tárgy, amiről szólni akar, csak azt az életet élné, melyet neki kölcsönöz s így a költő csak önmagával társaloghatna, mely egy életen át meglehetősen unalmas. De ha ő helyezkedik a várakozás álláspontjára: tárgya, a világ kezd el beszélni; épp elegendő, ha ő válaszolni tud." És az imént megfogalmazott elvek nyomán figyelmeztet a „tárgyilagosság lírájának" követelményére: „Ne a valóságot hazudjuk tele állítólagos költészettel, mint a szimbolisták tették, hanem a valóságból bontsuk ki a benne rejlő költészetet." (1932. I. k. 220—222. 1.). Németh László és Illyés a „második nemzedék" lírájának egyik modell-alakító vállalkozását látták Erdélyi József verseiben. Ezzel azonban nem szűnt meg a népi líra körül folyó vita. Sőt a „második nemzedék" belső polémiáinak egyike éppen Erdélyi fogadtatása körül bontakozott ki 1928-ban a Nyugat lapjain. Ez a vita Ignotus Pál írásával indult: A' propos Erdélyi József (1928. II. k. 273—280. 1.). Már a cím sejteti, hogy Erdélyi inkább csak a vitaindítás okából szerepel, a vita magáról a „népi" líráról folyik. Ignotus az egész irányzatot elveti, a cigányzenével állítja analógiába. „Jelenti a banalitás rehabilitálását, a bonyolult gondolatokkal és differenciált érzésekkel szemben" — mondja erről az új népiességről. S legfőbb vádként: hogy művelődés és tanulás helyett beéri a dolgok leegyszerűsítésével („leegyszerűsíti magát, amikor nincs is magán mit leegyszerűsítenie"). Ignotus állásfoglalásával szemben Tóth Aladár (1928. II. k. 289—292. 1.), és Tersánszky J. Jenő (1928. II. k. 283— 289. 1.) kelt Erdélyi védelmére. Mindketten az eredetiség és a kulturáltság viszonyát feszegették, s azt hangoztatták, hogy Erdélyi