Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

bujkálva és kiveszőben'* (Könyvröl-könyvre. Népköltészet és népies irány, 1933. I. k. 126—127. 1.). A népköltészetre alkalmazott mértéket azonban nem lehet használni a személyes művek megítélésénél: a Nyugat kritikusai különbséget tesznek az eredeti népköltészet és a népies irány között, s az utóbbi költőitől számonkérik az irodalmi műveltséget is. így Babits bírálata Sértő Kálmánról (Könyvröl-könyvre. Űj népiesség, 1933. I. k. 239—240. 1.), majd általában a paraszti származású lírikusoktól (Könyvről-köny

vre. Parasztság és irodalom, 1933. I. k. 308—309. 1.) „Melledre ütsz — írja Babits — s büszkén hivatkozol rá, hogy te vagy a nép gyermeke, a falu szíve, s talán még azt is hozzáteszed, mint különös rangot, hogy sejtelmed sincs a műveltségről. Nekem ez a rang kevéssé imponál, inkább bizonyos gyanút kelt: ha költő vagy, minden életre s lelki gazdagságra szomjas, hogyan van hát, hogy nem iparkodsz mohón fölszívni a kultúrát, amelybe annyi élet és lelki gazdagság ivódott bele, és öröklődött rád? S ha eredetiségedet és »őserődet« félted a kultúrától: micsoda gyönge legény lehetsz! Arany és Petőfi nem féltették a magukét. Ők csakugyan türelmetlen szomjjal itták a vén Európa szellemi italait, pedig ők még sokkal szűkebb csatornákon kapták, mint ahogyan már te megmegkaphatod." A másik probléma, amellyel az Erdélyi-verseket befogadó Nyugat foglalkozott, a Petőfi-hagyomány ügye. Nyilvánvaló volt, hogy Erdélyi József Petőfi népiességét követi, hogy hasonló igénnyel és természetességgel fordul a népdal felé, mint a klasszikus előd. Csakhogy a huszadik században már nem lehetett ugyanúgy értelmezni és használni a népköltészeti hagyományt, mint a tizenkilencedik század derekán. S ezért nagy volt a veszély, hogy a költő, ha Petőfi gesztusát akarja megismételni, voltaképpen csak a „petőfieskedőket" mímeli. Erdélyinél is fennállt ez a veszély, s mint már említettem, az ő verseinek egy része (talán nagyobbik része) sem egyéb, mint pusztán „petőfieskedés". Ha valaki Petőfit akarta követni, annak mást kellett tennie: Bartók és Kodály útját kellett követnie, s a tudomány (az irodalomtörténet, a folklór és a zenetudomány) eredményeinek segítő vagy ihlető alkalmazása nyomán a népköltészet archaikusabb rétegeit kelett felkutatnia és mintának választania. Ezt tette egyébként Gulyás Pál érett és sikerültebb verseiben, és ezt tette, persze a tudományos eredmények vagy a bartóki példa ismerete nélkül, Sinka István, aki a pásztorélet természetes rendjében: a napi használatban elsajátított alföldi ballada-kincset aknázta ki. Nos, Erdélyi költészetében is volt nyoma ennek az igénynek, a balladai kompozíciónak, az archaikusabb formák befogadásának.