Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)
ről-Könyvre-rovat egyik helyén (1934. II. k. 497—499.1.). Hasonló megbecsüléssel nyilatkozik Erdélyi József költészetéről Sárközi György, Szabó Lőrinc, Szegi Pál, Tersánszky J. Jenő és Tóth Aladár: egyébként valamennyien a városi kultúra és a modern költészet hívei. Erdélyi fogadtatása azért érdekes, azért szimptomatikus, mert benne a ,,népi" líra megítélése van jelen. Költészete olyan kérdéseket vet fel, amelyek voltaképpen a huszadik századi népiség fogalmát, esztétikáját és stílusát közelítik, s arra utalnak, hogy a népi költő szerepében és magatartásában, költészettanában és lírai gyakorlatában miként alakul a hagyomány és az újítás viszonya. És hogy ez a magatartás és gyakorlat miként követ egy továbbélő konzervatív modellt, illetve miként igazodik a korszerűség követelményeihez. Az Erdélyi József fellépését és költészetét érintő bírálatok tehát a népi líra általánosabb tulajdonságait és problémáit világítják meg. Mindenek előtt a népiség és az irodalmiság viszonyát, amely természetesen érintkezik az ösztönösség és a tudatosság kérdéskörével. Tóth Aladár, aki elsőnek értékelte Erdélyi költészetét, mega „népköltőt" látja benne (Erdélyi József, 1924. II. k. 623—629. 1.). A „népköltőt", aki a vándorénekesek ösztönösséget, érzelmes romantikáját újítja fel. A későbbi kritika viszont Erdélyi lírájának irodalmi értékével foglalkozott, verseiben a művelt költészet hatását kereste. így Sárközi György, aki arra utalt, hogy Erdélyi csak témáit, színeit kapta a népélettől, ám egyébként: „a »magas kultúra« költője, mint minden költő." (Kökényvirág, Erdélyi József versei, 1930, II. k. 58—59. 1.). Mint Sárközi mondja: „csak a színhely a falu, a tanya, az országút; az élményanyag, a képkincs ered a népi miliőből; maga a vers lelke azonban egy egyéni érzékenység elborulását, elkeseredését, elrévedését leheli." Ehhez a megítéléshez csatlakozik aztán Szabó Lőrinc, midőn Erdélyi legjobb verseiből „az örök költészet" üzenetét véli hallani (Erdélyi József és versújságja, 1932. II. k. 630—632. 1.). A Nyugat a kultúrát tartotta a legtöbbre az emberi adottságok és lehetőségek közül, természetes tehát, hogy azokat a költői jelenségeket értékelte, amelyek a műveltség színvonalán szólalnak meg, amelyek nem pusztán ösztönös erő, hanem tudatos alkotó tevékenység révén kapják formájukat. Erdélyi verseiben is többre becsülte a művelt ember érzéseit, mint az ösztönösséget. Sőt magát a népköltészetet is azért becsülte meg, mert eredeti és tartalmas kultúrának tekintette. Babits ír arról, hogy a népköltészet is költészet és műveltség, s hogy ő hisz ebben a kultúrában: amely „régibb és mélyebb az irodalminál, mely élni, nőni és halmozódni tud írás nélkül is. mely előbb volt az irodalomnál, s ma is él még. noha