Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

a vitában, amely 1917-ben (tehát még jóval a modern népi irányzat fellépése előtt) folyt Ignotus és Kosztolányi között. (Ignotus már az Arany János-centenáriumra írott cikkében (Arany. 1817—1917, 1917.1. k. 417—423.1.) arra törekedett, hogy a modernül rezignált versek költőjét elhatárolja a nép-nemzetiek provincializmusától. Majd, a Budapesti Szemle 1917 áprilisi támadása nyomán, újra visszatért e kérdésre, amellett érvelve, hogy Arany János nyelve ugyan paraszti eredetű, ám költészete nem népies, ellenkezőleg, Flaubert, C. F. Meyer és E. A. Poe tudatosságával, modernségével rokon. Erre az írásra Kosztolányi Dezső válaszolt Paraszti és népies című jegyzetében (Nyugat, 1917. I. k. 849—850. 1.). Kosztolányi nem teszi magáévá Ignotus érvelését, nem kívánja tagadni Arany költészetének népi jellegét, hanem úgy próbálja megoldani a kérdést, hogy új fogalmat teremt: a népiessel szembe a parasztit állítja, s ezen az alapon választja el Arany Jánost a ,,nép-nemzeti" iskola törekvéseitől. A népies fogalma, Kosztolányi értelmezése szerint, értékét vesztette az álnépiesek miatt. A népies másodlagos, a paraszti ellenben eredeti, ősi és nyelvileg szikár, kemény. Ennek a parasztinak Pázmány (akit a cikk szerzője rendkívül nagyrabecsült) és a hitvita-irodalom a történeti mestere. A paraszti: „durva, szókimondó, izgatott, fehér izzásig hevített, szenvedélyektől fuldokló, zajgó magyarság". Ebben az értelmezésben már a huszadik század népi lírájának az igénye nyer megfogalmazást. A Nyugat éppen ezért eleinte megértéssel és örömmel fogadta a népi líra jelentkezését, nevezetesen Erdélyi József fellépését. Erdélyinek 1921 és 1938 között éppen százötven verse jelent meg a folyóiratban (csak 1932-ben 28.) Közöttük olyan lázadó, „osztályharcos" versek, mint a Fekete Körös, a Csatorna, a Cölöpverők. (Nemzedéktársai közül például Sárközi Györgynek 74, Fenyő Lászlónak 89 verse jelent meg.) Erdélyi egészen politikai pálfordulásáig a Nyugat költőjének számított, megbecsült helye volt a „második nemzedék" tagjai között. Munkásságát még Babits is elismerő szavakkal méltatta. Az 1932-es Üj Anthológia előszavában Illyés, Sárközi és az ő egy-egy versét idézte, s Erdélyi példájával illusztrálta az új generáció függetlenségi törekvéseit és természeti ihletét: „Költők ők mind — olvassuk —, azaz királyok a maguk birodalmában; szuverének, mint szabad országok fejedelmei, vagy az erdő gyönyörű vadjai; visszaérkeztek a szabadságba és tisztaságba ebből a rab és romlott világból." S ha megrója is szerkesztési vagy prozódiai hanyagságait, elismeréssel mutat rá a hanyag és lompos sorok között felcsillanó tehetség példáira. „A pongyola egyegy mozdulatnál klasszikus redőt vet; szinte a költő fáradsága és akarata nélkül, csak úgy véletlenül" — írja a Téli rapszódiáról a Könyv-