Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

szeríti rá. Az ok nem kívül, hanem belül, önmagában van. Önmagában: énjének, költői világának akart vagy akaratlan zártságában, elszigeteltségében. Többször is kijelenti ugyan, hogy nem tud kilépni önmagából, hogy ,,Én nem várom új zene zendültét" (Ajándékos évek tűntén), hogy idegen tőle a „harcos új rivalgás''. A múlt, a szomorúság parancsszava kirekeszti érzelmi köréből a forradalom „harsabb" melódiáit: fölérzi azok „nagyságos értelmét"', tapasztalja azok „világon átzendülő" győztes hódítását, — szívéig azonban nem tudnak eljutni. Mint ahogy régen egy évtizeddel azelőtt — Ady „vérrel pompás" költeményei sem . . . „Az Ady versek zengzetét" itt, „idegenbe hullván", havas magányában fogja fel a maga teljességében — vigaszként, feledésként, a jövő ígéreteként. S szégyenkezve vallja akkor üres fiatal főmben csak a magam csörgője hangzott és attól nem hallottam a Harangot. (Töredelmes emlékezés Adyra) Ez a költemény különösen szembeszökően mutat rá arra, hogy a kényszerűen rászakadt magány egyúttal öneszmélés is, katarzis, amelyben megindult lényének, költészetének teljes újjáértékelése. Nemcsak azokra a soraira kell fefigyélnünk, amelyek azt állítják, hogy „A nagyvilágnak énekes vak koldusa, / ki magyarul dalol." Hanem az azokat követő, szinte váratlanul kipattanó mondatra is: „s a magyar hályog, ha oszlik szemén, / csodálkozik, és elhallgat szegény". E fordulat hirtelen felvillanó fényként hasít be magányának igazi mélységeibe. Elárulja, hogy öneszmélése ugyan a múlt újjáértékelésével van elfoglalva, de azt is, hogy az új értékrendszer kialakításához mércét, az indítékot már új élményeiből, élettapasztalataiból meríti. Minden befeléfordulása mellett magánya tehát nagyon is élénken reagál az újra, a forradalom valóságára, amelynek egy-egy életszeletét szinte fotografikus hűséggel adja az Este a város határában című költeményében. (Versszakai filmszerű montázsban mutatják be a változó Oroszország hétköznapi életét: Kupolákat látunk, amelyeket „vörösre mart az alkony", paraszt szekerest, aki már irigyen nézi az autók rohantát, katonai tábor „békésen diadalmas vörös brakkjait", amelyekre „már-már fölengedő félsszel tekint a polgár", földutakon kanyargó „sársíneket", amelyek mentén még harisnya nélkül, de már „magassarkú cipőkben" haladnak gyércsordájú teheneik előtt a parasztasszonyok. A forradalom változó valósága ez, a NEP korszakáé, amelyben újra-