Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

pezsdül a termelés, a város és a falu újszerű, gyakorlatias gazdasági kapcsolata. Mindez pontos látlelet tárgyaiban, jelenségeiben: értelmileg pontosan felfogott, de még érzelmi tűz nélkül; bizonyos mértékig idegen világ, amelyben a költő még nem érzi otthon magát. Nem azért, mert e világ lényegét érezné idegennek, hanem, mert saját helyét, alkotó szerepét nem látja világosan benne.) Egyre határozottabban érzi: ahhoz, hogy a forradalom éltető vérkörébe kapcsolódjék, önmagának is át kell alakulnia. Forradalmas pályatársaihoz hasonlóan, el kell hogy dobálja „mit gyűjtött, tanult", el kell hogy felejtse, ,.mi rajta rág, a múltat". Ahhoz, hogy az ifjakkal „tehertelen, töretlen" menetelhessen ,.előre rajban", ahhoz önmagát is újjá kell formálnia: túl kell lépnie az .,édes-bús bilincsen", a családon, amely ugyan egy adott időszakban egyetlen vigasza és menedéke, ugyanakkor azonban akadály, sőt korlát is a teljesebb közösség felé (Ifjalehoz—idősen). Amikor 1925 októberében az álom és ébrenlét csodálatos vízióját megteremtő Fölébresztő álom című verse, amely anyai érzésének fényes deklarációja, a Nyugatban megjelent, már egy másik — igaz kéziratban maradt — költeménye is elkészült. Az a költemény, amely költői pályájának egy egészen új szakaszát vezeti be, s így kezdődik: Vallom, hogy csak a nagy marsot akarom hallani, S életem kiteljesedett ünnepe volna, ha boldog-komolyan Jól benn a tömeg legközepében s nem hátul, nem is legelői, S jaj nem a szélén, honnét leszakadni is lehet, Jó meleg embersürüben menetelnék, Nem nézve jobbra se balra, s nem, soha vissza ... A döntő lépést akkor még nem sikerült megtennie. „Bénultan állok. Lábamon meddő évek lánca csörömpöl" fejezi be a költeményt. A cél, az új életprogram azonban már készen áll. S később — még sok-sok kín és buktató árán — költői megvalósításához is eljut. Nincs szándékunkban túlértékelnünk sem az életművön belül, sem a Nyugat egykori lírai termésében e szerény versciklust. Ügy érezzük azonban, hogy rendkívül éles kérdésfeltevéssel példázza a szocialista irodalmon belül az értelmiségi forradalmároknak azt a göröngyös és nehéz útját, amelyen a forradalom eszméjének igaz és értelmes szolgálatát keresték. Lányi Sarolta verseit azért találjuk rendkívül figyelemreméltóknak, mert ezt a sorsot, ezt a keresést a maga ellentmondásosságában rideg őszinteséggel és szókimondással tárták fel. Azzal a lírai őszinteséggel, amely költészeté-