Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

idejét, energiáját a klasszikusok megismerése, tanulmányozása, kéziratainak összegyűjtése, kiegészítése, majd sajtó alá rendezése foglalta le. Felesége, aki félévvel utána érkezett, nem tudott bekapcsolódni azonnal az ország lüktető véráramába. Nemcsak nyelvi akadályok, hanem egyszerű prózai okok miatt is: kislányát kellett nevelnie, családját kellett ellátnia. A régi földesúri kastély, amelyben az Intézet volt elhelyezve, nekik is fedelet adott. A legszükségesebb anyagiakkal őket is ellátták. De az adott körülmények között Lányi Sarolta számára mindez bizonyos mértékű tétlenséget, a hétköznapok szürkeségének való kiszolgáltatottságot jelentette, s ugyanakkor egyre jobban érezhető elszakadást is a férjtől, akit az új munka teljesen lefoglalt. A magányhoz már régen hozzászokott, hiszen a világháború hónapokra, évekre szakította el őket egymástól, a Tanácsköztársaság forgatagában is kevés idő jutott a családra, hogy a börtönévek távolságáról ne is beszéljünk. Ez a mostani magány azonban minden eddiginél súlyosabban szakadt rá, hiszen hiányzottak a pályatársak, az az irodalmi légkör, ami otthon mindig körülvette. Csoda-e hát, ha a sokszorosan rászakadt magányt nehezen viseli el, ha dermedten látja: hogyan fogy önbizalma, életereje. Úgy érzi: „hosszú hólepte" út az élet, „bús a szivárvány a hóhideg, holtfehér színben". Egyedül bolyong e jéghideg tájon — sorsa „tétova lábnyom" a hóban: céltalan, pusztuló (Lábnyom). Mint első verseskötetének címében is vallotta: a költészetet mindig ajándékként fogadta: az élet megszépítő, lelket gazdagító ráadásaként. A „hóhideg, holtfehér síkon" verse is megdermed. Mint egyik címe is jelzi: Ajándékos évek tüntén egyre inkább fogy érzelmeinek melege— a szépség és harmónia nyújtotta vígasz. Dermedten áll; dehogy várja még ekkor az „új zene zendültét"! „Üj mámort — vallja — már a halál adhat csak, a nagy biztosság. Ám amíg élek, a csendemet őrzöm. Utolsó hűs menedék ez nékem." E csend, e magány — menekvés a jelenből a múltba, a gyermekkorba, amely tudat alatt ott lüktet mindkét verse hexameterjeiben, ott kísért gondtalan lányságát felidéző hajnali álmaiban (Fölébresztő álom), s azokban a szárnyas emlékekben, amelyek pályakezdését, lázadó társait keltik életre (Ifjakhoz — idősen). A magányt, az elhagyatottság érzését csak fokozza a váratlan hír: apja halála. A feltóduló emlékekben őt, a halottat érzi élőnek, s önmagát, az élőt céltalannak, halottnak (Apám). De még itt a magány legmélyén is, ahol életének értelmét egyetlen lényben: gyermekében látja viszont (Hajnali elégia, Fölébresztő álom), itt is érzi, hogy ez a magány, ez az elszigeteltség nem törvényszerű: nem a körülötte feszülő társadalmi rend kény-