Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

Németh G. Bêla Egyik kiváló írónk a harmincas években esszét írt ezzel a címmel: A Nyugat elődei. Ez az esszé azóta méltán lett klasszikussá. A klasszikussá válás azonban többnyire a kérdések elkövesítésével jár együtt. Akiket Németh László annak idején bemutatott, ilyen vagy olyan vonatkozásban, csakugyan közvetlen ősei voltak a Nyugatnak. De vajon kizárólagosan ők voltak-e az elődök, — s ha nem, ők voltak-e a legfontosabb elődök. Ignotus már A Hét idején is sokkal sűrűbben hivatkozott Szalayra, Széchenyire, Keményre vagy akár Arany Lászlóra, mint Reviczkyre, Komjáthyra vagy Asbóth Jánosra. S ha Ady száján ott lebegett is folyton Vajda János neve, s Móriczén egy időben Tolnai Lajosé, amidőn a maguk szerepét, jelentőségét, méltóságát jelző ősöket kerestek, nem Petőfire, Csokonaira, Eötvösre hivatkoztak-e inkább? S ugyan mit kezdhetett volna Kosztolányi vagy Babits a fantommá fölfújt Zilahy Károly gyermekien üres értekező prózájával? Németh László kérdésföltevése teljes egészében hasznos volt és jogosult: elsőül valóban a Nyugat közvetlen elődeit kellett keresni. De nem volna-e már célszerűbb a kérdést általánosabbra fogni, s megvizsgálni egyetemlegesen a Nyugat viszonyát a nagy elődirányzatokhoz és elődkorszakokhoz? S nem volna-e ugyanakkor szükséges közelebbről megkülönböztetni állandóan: melyik Nyugatra, a Nyugat melyik korszakára, s melyik csoportjára gondolunk is voltaképpen? A következőkben a haldokló, az elhallgattatott Nyugatnak, s vezéralakjának. Babitsnak viszonyát óhajtjuk érinteni a századközép nemzeti liberális ideológiájához, a századközép népies nemzeti irányzatához. Érinteni, mert ez a viszony fölötte bonyolult és sokrétű, s átfogni teljes szélességében nincs e pillanatban sem terünk, sem erőnk. A harmincas évek közepétől Babits, mint tudjuk, mind jobban érzékelte a nácizmussá lett nacionalizmus előretörésének hazai veszélyeit is. S miközben szorult körülötte a gyűrű, a maga eszmekincsét, a maga eszmerendszerét is egyre ziláltabbnak, egyre bizonytalanabbnak érezte. Egyéniség és nemzeti gondolat, emberi erő és közösségért való felelősség: világnézetének ilyen alapfogalmai torzultak szemeláttára végzetesre. ,, .. . a nacionalizmus válságát éljük... — mondotta. — Rettenetes és vészekkel terhes válság, amilyent nem ismer még a világtörténet... Egész létünk, minden értékünk kockán van ... a sors kényszerít, kezdetlegesen és élűiről kínlódni újra végig a problémákat, ahogyan azok Széchenyi