Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

előtt felvetődtek". (Széchenyi István, Mai magyarok Régi Magyarokról, 147. 1.) 1935-ös Vörösmarty-esszéjében még inkább az első világháború következményeinek visszhangjai uralkodtak, 1936-os Széchenyi-dolgozatában azonban már egyértelműen a közelgő veszély dominál. Az a századfordulói műveltség, az a századelői világkép, amelynek kialakításáról oly plasztikusan tanúskodik Babits levelezése Kosztolányival és Juhász Gyulával, eligazító erejét, erkölcsi energiáját tekintve most már kevésnek bizonyult. Babits szilárdabb, történetibb, főleg pedig hazaibb érvényű alapokat keresett, s a reformkor és az 1850-es évek. a századközép nagy nemzedékéhez fordult vissza. A századelőn is ő érdeklődött ezek iránt az ősök iránt legmélyebben, de mint Vörösmarty-jában (s számtalan más helyen) maga hangsúlyozta, érdeklődése akkor elsősorban lélektani volt, most viszont világszemléletüket és erkölcsiségüket vizsgálta: azt. miként volt erejük megállni és megtalálni a járható utat. Babits a pozitivista természettudományosság tetőzésének éveiben nőtt fel, s szerezte alapműveltségét. A pozitivizmust jórészt még ma is a Hóman—Thienemann-féle A magyar történetírás új {ltjai és a Minerva folyóirat alapján ítéli meg irodalomtörténészi közvéleményünk. így aztán ennek az iránynak sem roppantul széles és dinamikus befolyásával, sem valódi veszélyeivel nem vetünk kellőképp számot. Babits mélyebben látott a Minervásoknál. Érthető: ő a szellemtörténetet is kritikának vetette alá, míg a Minervások a pozitivizmusnak is csak ama vonásait tették kritika tárgyává, amelyek a szellemtörténettel nem fértek össze. Ama vonásait azonban, amelyek ötvöződtek a szellemtörténettel, folytatódtak a szellemtörténetben, szó nélkül hagyták, elfogadták, s szemléletük alapjává tették, holott ezek voltak éppen a legveszélyesebbek. Babits fölismerte, hogy a pozitivista természettudományos felfogással áthatott és átalakított romantikus nemzeti eszmekincs végzetes következtetések ingerét, kényszerét hordja magában. A nemzet liberális eszményének s a létharc darwini tételének pragmatikus elvű racionális következetességei, de valójában irracionális alapú összekapcsolása a nemzetek gyűlölködését, a fajok szembenállását nemcsak szentesítette, de egyenesen kötelezővé is emelte. S fölismerte a pozitivizmus és a századvégi vitalista irracionalizmus ekkori egybekapcsolódásának veszélyét is. Az erő elvű egyéniség-kultusznak és a kiválasztódás biológiai tanának egymásba forrása a gátlástalan hatalmi tébolynak nyitotta meg az utat. Ifjúkori levelezésükben a leggyakrabban és a legrajongóbban említett név Nietzschéé; Kosztolányi azzal vélte