Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

ború közötti Nyugat értékeléséhez. Avval kell kezdenem, hogy az általam szerkesztett kézikönyv (a „Nagy Spenót") hatodik kötetének* a Nyugatról szóló része eléggé egyszerűsített és eléggé sommás ítéletet ad. Röviden és egységesen úgy ítéltük meg ott a Nyugatot, mint a -polgári ellenzéki irodalom fő erejét. Ez így egyszerűsített. Abból kell kiindulnunk, hogy a Nyugatnak nem egy korszaka van a két világháború között, hogy ez az időszak nagyon erősen különböző szakaszokra tagolódik, és az időszakok mindegyikében az irodalmi élet teljes hálózatában más és más volt a szerepe, máshol és máshol helyezkedett el. Én a magam részéről tehát — és itt mindjárt polemizálok nagyon sok író barátommal, — nem tudok hinni egy „örök Nyugat", egy változatlan Nyugat, egy mindig azonos Nyugat, Nyugat mint szimbólum szerepében. A történeti vizsgálat azt mutatja, hogy ez a Nyugat 1919 után többször is változott és mássá lett. Nagyon megközelítőleg, nagyon hézagosan körülbelül a következő fázisokat lehetne a Nyugat történetében megkülönböztetni — e fázisokat különben a lap maga jelzi szerkesztői cikkekkel, bevezetésekkel. 1. A Tanácsköztársaságtól 1924 végéig. Ekkor a Nyugatot a Tanácsköztársaság bukása és a fehérterror okozta megrettenés, megrémülés, majd erőgyűjtés jellemzi. Ebben a néhány évben a Nyugat a Magyarországon megjelenő folyóiratok között az aránylag legerősebb és legszínvonalasabb, a jobboldallal leginkább szemben álló, valóban ellenzéki centrum, amely legálisan és illegálisan viszi tovább a korábbi Nyugat kezdeményezéseit. A 19-től 24-es Nyugat, amelyet Móricz Légy jó mindhaláligja fémjelezhet, a Nyugat első nagy korszakának, még lendületének is folytatója, és megrettenésekkel és tétovázásokkal is, a kor okozta nyomás közepette is jelentős központ. De már itt meg kell jegyezni, hogy most már Nyugattól jobbra és balra más centrumok is jelentkeznek (például az emigráció folyóiratai), és egy irodalmi élet folyamatosságában ezeknek az emigrációs centrumoknak a fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. I 2. A következő korszak nagyjából és egészéből 1925 elejétől — amelyet maga Gellért Oszkár nevez a Nyugat új korszakának és különböző szerkesztői előszavak jelzik — nagyjában és egészében Osvát haláláig terjed és ezt a korszakot talán úgy lehet értékelni, mint lassú elfáradást. Ügy is mondhatnám, lassú „középrekerülést", bizonyos fokú megállást. A Nyugat igyekszik együtt haladni a kor* Az MTA Irodalomtörténeti Intézete által készített hat kötetes A magyar irodalom története című kézikönyv. 11* 163