Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

C z ére Béla Az induló Nyugat — már előzményeivel, a Magyar Géniuszszal, a Figyelővel, a Szerdával és bizonyos mértékig A Héttel is — újat hozott ahhoz a prózához képest, amit hagyományosan realista, kritikai realista prózának szoktunk nevezni. Nyugat körüli prózáról beszélhetünk, hiszen a széppróza kifejezési lehetőségeit a líra irányába tágító regényirodalom és novellisztika egyes képviselői csak laza kapcsolatba kerültek a Nyugattál — mint Krúdy —, vagy nem a Nyugat volt műveik számára az elsőrendű publikációs fórum — Révész Béla, Kosztolányi — vagy csak posztumusz műként jelent meg a Nyugatban írásuk, mint Lövik Károlyé, akit — annak ellenére, hogy A Hét jellegzetes írója volt —, a próza megújítói közé kell számítanunk. A kifejezési lehetőségeit, eszközeit a líra irányába tágító új próza a hagyományos epikai műfajok közül elsősorban az elbeszélést újította meg. A múlt századi magyar próza fő fejlődési vonalába tartozó Jókai—Mikszáth-féle anekdotikus elbeszélés-típus kötetlenebb formái, hagyományai, eleve kedvezőek voltak egy a Maupassant—Csehov-féle kötöttebb, egyenes vonalvezetésű novellatípustól elütő elbeszélés-forma kialakítása számára. Míg a hagyományos novellaformát elsősorban a realista-naturalista Móricz töltötte meg új tartalommal, drámaisággal, modern lélekrajzzal, líraisággal, addig a kötetlenebb, a lírai nyelv új kifejezési lehetőségeivel élő elbeszélésnek csak a szuverén írói látomás szabta meg belső törvényeit, jelölte ki határait. Ez az elbeszélésforma már nem áll olyan messze a regénytől, mint a drámai építkezéssel rokonságot mutató klasszikus novella; a lélektani-stiláris kísérletezés jegyében végleg létjogosultságot nyert kisregény-forma maga is mutatja a szépprózán belüli műfaji határok fellazulását. A századforduló, századelő naturalista—realista prózája az anekdotikus cselekményszövés emberi jellemek hitelességén erőszakot tevő fordulatai helyett a pszichológiailag elmélyülten ábrázolt ember jelleméből, pszichéjéből, világnézetéből származtatta a művek cselekményét. A lírai próza anélkül, hogy lemondott volna a társadalmi szféra közvetlen, a lírai látomás áttétele nélküli rajzáról — Révész, Ady novelláinak szociális indulata, Krúdy, Lövik, Kaffka Margit, Török Gyula a dzsentrizüllés folyamatának végkifejletét mutató iróniája egyaránt példa erre — az emberi lélek belső tartományaiban keresték az ábrázolás új lehetőségeit. Óriási birodalomnak bizonyult ez, hiszen nemcsak a lélektan új eredményeinek — elsősorban Freud felfedezéseinek — tükrében mutatott egy merőben új emberképet, hanem ennek az új, érzéke-