Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

nyebb tudatú embertípusnak a szemszögéből megbontotta az ábrázolás korábbi rendjét, a hősök testi-lelki diszpozíciójából kiindulva — új igazságok keresése érdekében — megváltoztatta a külső világ hagyományos képét. Hogy a külső világnak ez az új színképe menynyire a valóságot mélyebben felfogó, eddigi elemeit átrendező modern tudatból nőtt ki, mutatja a lírikus próza egyik legizgalmasabb kísérletezőjének, Cholnoky Lászlónak egyik novellájából származó vallomása: „... a vízió, a hallucináció tárgya: a kísértet, magának az illetőnek testi diszpozíciójából — amiben az akkori lélekállapot is benne foglaltatván, mondhatom így is, az illetőnek a lelkéből indul ki, vagyis, hogy a kísértet, félelmes lebegése közben egyetlen egy ponton sem ütközik bele a természettudományba, sőt, hogy maga a természettudomány kapcsolja össze a mindennap embereit a kísértetek csodavilágával." Az ábrázolás új tartalmai: a lélek birodalmaiba való alászállás, a tudatos és tudatalatti szféra egymásbajátszásainak felfedései, a mámor és halál, nihil és mindenség szélsőséges pólusai között revelálódó történés, történelem, mitológia furcsa újrajátszásai, a gyermekkor világának felfedezései —, a stílus teljesen új szerepét hívják életre. A stílus szerepe, jelentősége alapvető változást mutat: míg a hagyományos realista prózában a stílus s azon belül a lírai eszközök, elsősorban a szóképek, a tartalom pontosabbá, érzékletessebbé, emocionálisan árnyaltabbá tevését szolgálták, szerepük lényegében alárendelt volt a cselekmény, szerkezet, jellemrajz, hangnem jelentőségéhez képest, addig a lírai prózában a lírai eszközök funkciója erős rokonságot mutat a szóképek versben betöltött szerepével; tartalmat közvetlenül hordozó szerepük azonos, avval a különbséggel, hogy a lírai prózában a lírai eszközök tartalmat közvetítő primátusa vagy legalábbis egyenrangúsága mellett a próza vershez képesti többlet-elemei — cselekmény, dialógus, leírás, stb. — sem szűnnek meg funkcionálni. Tartalom és forma újszerű dialektikája jegyében fogadja magába a század eleji próza az európai lírából (szimbolizmus) vagy képzőművészetből (impresszionizmus, szecesszió) kiinduló stílusirányzatokat és ötvözi a romantikából már korábban megismert stiláris, műfaji és tartalmi elemekkel (fantasztikum, misztikum, groteszk, mesei jelleg, balladisztikus hangvétel). Ezek — az elsősorban lírai származású — stílusirányzatok tehát nem ortodox egyeduralommal hatnak a prózában, az emlékezés, látomás, álom újszerű képeit felmutató lírai próza epikai hitele feltételezi a stílusirányzatok elemeinek komplex szerepét — egy adott mű tartalmi fokán szükséges — szintézisét. Ezért egy meghatározott, tulajdonképpeni lírai vagy képzőművészeti stílusirányzat következetes egyeduralma egy