Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

sultától függetlenül, aszerint kell élnünk, hogy hiszünk az örök békében — és aszerint kell élnünk, mintha biztosan létezne legfőbb törvény és legfőbb cél. S a beszélgető füzetek egyik utolsó mondatában azt írta: „Hogy elhomályosodnak az erkölcs alapfogalmai".

58 Aki roncsolt testtel, egy-két nappal a halál előtt is az erkölcs alapfogalmaihoz kötődik, aligha moralista magatartásának s a részint belőle fakadt, részint e magatartást igazoló és támogató világképnek, a racionalista és idealista gondolatrendszernek belső ellentmondásait ismerte fel. A szellemi irányváltást, mely ezt az eszménykört kialakította, jól tudjuk, nemcsak tisztán ideológiai válság, hanem a veszedelmes világnézet és a belőle fakadó végzetes következmények, vagy inkább, Babits szerint: végzetes lehetőségek elleni küzdelem érlelte. A Zsoltár férfihangra az egyéni élet erkölcsi tartalmának felmutatásával törekszik az irracionalizmust legyőzni, ellenében értéket teremteni, s a XX. századi konzervativizmus jellemző gesztusával a múltból, az emberiség kulturális hagyományát felidézve és vállalva morális értéket, morális teleológiát teremt, melynek jegyében ismét helyet és hivatást kaphat a céltalan és értelmetlen emberi élet. Az elveszettség érzésén így felülkerekedett ugyan, de döntő érveket mégsem talált az irracionalizmus ellen; s mert szemhatárát, ha végtelennek tetsző dimenziókban is, de az individuum körére korlátozta, nem is találhatott. Tébolynak érezve és látva, némi pátosszal úgy mondhatnánk: tébolynak fájlalva a földi életet, vagyis pontosabb megnevezéssel: a társadalom és a történelem mozgását, ezen a szinten mintegy elismerte az irracionalizmus igazságát, mivel — Hegelt idézzük — „semmi lényegeset" nem tudott a belső erőkről, melyek a káosznak rendet és értelmet adhatnak. Ez a magatartás, mely bár állandóan szenved az élet értelmetlenségének tudatától, mégis beletörődik abba, illetve feloldani csak a transzcendencia révén tudja, egyik legjellegzetesebb útja és formációja a XX. század polgári gondolatvilágának, Karl Barth, kitűnő találattal, „sztoikus teleológiának" nevezi. A szellem csábításának veszedelmes világnézete ellen teremtette meg Babits a maga gondolatrendszerének sztoikus teleológiáját. Ám akkor, amikor a kor arculatát már nyersen és közvetlenül azok a társadalmi és történelmi erők határozták meg, melyeket joggal vagy jogtalanul mindig félt, arra kellett rádöbbennie, mennyire tehetetlen az ész és az erkölcsi eszmények elvont teleológiája, ha nem a szellem csábítása, hanem a barbár, a szó szoros értelmében barbár valóság áll vele szemben. 1920 utáni gondolatrendszerének egyik gyújtópontjába a Kor 58 I. m.: képmelléklet.