Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

fogalma került, de épp azért, miként a Régen elzengtek Sappho napjai fájdalmas panaszától kezdve versekben és önéletrajzában számtalanszor, már szinte monotonon elismételte, mert a beköszöntött új kort magától tökéletesen idegennek érezte.™ Idegen is volt tőle: az ő válaszai még más kérdésekre szóltak, a ráció és a morális eszmények imperatívuszának rendszere éppúgy nem volt képes többé még gondolatban sem feloldani az élet tébolyát, hozzátehetnénk, újfajta tébolyát, mint ahogy — most persze esetleges politikai hatásától, vagy inkább hatástalanságától függetlenül — a felidézett liberalizmus sem tudott a tévútra induló nemzet égető kérdéseire érvényes választ adni, gyengének, időszerűtlennek bizonyult. Mennyiben erejét, s mennyiben fogyatékosságát jelenti ez életművének, nem lehet feladata eldönteni egy ilyen, egyetlen motívum további meglétét és útját is csak jelezni kívánó kitekintésnek. Azzal zárhatnánk, az évek során a végső formájában erkölcsi— nemzeti tartalmú, erkölcsi—nemzeti irányultságú, s nem kizárólagosan bár, de mindvégig erős érvénnyel individuális célzatú teleologikus eszménykör egyre inkább válságba jutott. Hozzáfűznénk azonban, akárcsak egy ötlet igényével is: jellegzetesnek tetszik, hogy az a nemzedék és nemzedékek, s köztük elvitathatatlan, igazi nagyságok, akiket a babitsi eszménykör sugárzása nagy intenzitással befolyásolt, s még tágabb körben is, a harmincas évek végének, a negyvenes elejének legjobb magyar lírája (igaz, közte olyan alkotásokkal, mint A reménytelenség könyve, hogy szándékosan éppen az örökké életidegennek ítélt Weöres Sándorra utaljak) de mégis, a líra egésze mennyire keveset, néha pedig mennyire lényegtelent vagy éppen hamisat mondott a kor legbarbárabb tényéről, az elközelgő és bekövetkezett háborúról, illetve arról a világról, amelynek arculatát napról napra határozottabban a háborút keltő erők rajzolták ki. József Attila, ahogy kései versei sejtetik, biztos sokat tudott volna erről mondani, Babitsnak magának egy-két töredék mellett tulajdonképp csak egy ilyen verse van, amely errefelé indul, ezt vállalja, a Talán a vízözön Vörösmartyt, az Előszót idéző látomása, s igazán talán csak Radnóti jutott közelebb hozzá, az, aki egyszer már egy döntően más világnézet igazságát értette meg, az, akit az ideológiák zűrzavarában semmilyen ábránd és illúzió nem kötött, az, aki egyéni sorsában s sorsán túl a barbár kor lényegét kénysze:,;) Babits ilyen megnyilatkozásai, mondatai jól ismertek, de párhuzamul Kosztolányi 1930. január 20-án Babitshoz írt leveléből idéznék: „Szükségem van arra, hogy ifjúkori barátságunkat megőrizzem, s átmentsem ebbe a tébolyítóan idegen, sivár korszakba." Ez több az öregedés panaszánál, s több mint egyéni hisztéria. (Babits—Kosztolányi— Juhász levelezése, Akadémiai 1959.)