Kabdebó Lóránt szerk.: Vita a Nyugatról – Az 1972. ápr. 27-i Nyugat-konferencia (Budapest, 1973)

véhez a ..messze Napokban" sokszorosan elhasznált szintagmája gazdag jelentésértéket. A változó mozgás és a végső soron mégis fölérendelt mozdulatlanság kettőssége ezt az ellentétet szintetizálja. A nyolcsoros mondat ívéhez hasonlót a Zsoltárok könyve nem ismer. A dikció a végső igazság közelítésének és kimondásának nyugodt dinamikájával rendezi a mondat jól tagolt részeit: mindegyikük bár többnyire párhuzamos indítással kezdődik, szerkezetileg el is tér az előzőtől, s azért, mert tovább is lép rajta, többé tehát nem puszta allegorikus példázatok sorakoznak egymás mellé. A visszatérő tagadó megszólítás egyfelől, az állandó tovamozgás pedig másfelől várakozást kelt, a mondatok érezhetően egy cél felé törnek; az előző rész erősebb izgalma után itt talán nem kevésbé nyílt, de biztosabb, méltóságteljesebb a dikció teleológiája. Az egyívű kibontakozásban ez a minden mozgást átható, s tulajdonképp minden mozgást egyszintre is hozó egy cél nyer — úgy mondhatnánk — alakot és formát. A visszatérő, fensőséges megszólítások és az áramló folyamatosság időtlen jelene, épp mert igazi célt a valóságos jelenben nem talál, ahogy e költői irányzat egész európai vonulata, a törvény, az emberi teleológia törvényének öröklétében oldja fel a régmúlt és a ma történéseit és felismeréseit.'''

1 A deformáció ebben a két versszakban a legteljesebb — s hozzátehetnénk, a legdiadalmasabb: úgy idéz fel egy hagyományrendszert, hogy jóformán egyetlen eleméhez sem marad hű. Hagyományra épít, azzal szembesül, — de bár visszautal rá, bár azt fejleszti tovább, alapjában mégis kilép nemcsak a bibliai zsoltároknak, hanem az előző hat versszaknak jelentésrendszeréből is. A megformált tárgyiasságoknak csaknem mindegyike, s tágabb körben a dikció egésze mintegy áttranszponálja az évezredes és az önmaga által teremtett hagyományt. A lélek, a földi élet és a menny harmóniájának klasszikus témáját zengi el, — de az embert önnön antropológiai naggyáválásának képzete jeleníti meg, az istenre irányított tekintet helyébe a kereszténység metaforáján belül maradva, de kétségtelen síkváltással a szem és a homlok humanisztikus metonimiái — Teilhard de Chardin úgy mondaná talán: a Nooszféra képrendszere — s mindenek felett a növekedés képzete lép, az élet 54 Másodszor is kitérnénk egy jegyzetben n stíluskategóriák kérdésére, jelen esetben csak arra kívánván utalni, hogy ez a fajta hagyományokra építő, hagyományokkal szembesítő, félig konzervatív, félig avantgárdé modernség, úgy vélem, egyik legjelentősebb s meglehetősen határozottan körvonalazható irányzata a XX. század költészetének, de megnevezését, most azért kellett elsősorban elkerülnünk, mert akárcsak töredékesen elfogadott neve sincs még.